Párátlanító vagy páramentesítő? Négy beavatkozás a párás lakásban

Ha egy lakásban páralecsapódás vagy penész jelenik meg, a tulajdonos rendszerint négy, egymástól független ajánlatot kap. Az egyik szerint párátlanító gépet kell venni. A másik szerint a meglévő klímaberendezést kell párátlanító üzemmódban járatni. A harmadik hővisszanyerős szellőztető rendszert javasol. A negyedik a fűtési szokásokat vagy a falfelület kezelését teszi szóvá. Mind a négy érvelés tartalmaz igaz állításokat, és mind a négy iparágnak megvan a maga referenciája arra, hogy nála megszűnt a probléma. A négy megoldás mégsem felcserélhető, és a rossz választás nemcsak eredménytelen, hanem tartós, évekre elhúzódó üzemi költséget is jelent.

Ez a cikk nem rangsort állít fel. Ehelyett visszavezeti mind a négy beavatkozást — plusz ötödikként a felületképzést — arra az egyetlen épületfizikai kritériumra, amely a penészedést eldönti, és megmutatja, hogy melyik beavatkozás a kritérium melyik tagját mozgatja. Ebből az következik, hogy egy adott lakásban általában nem négy közül kell választani, hanem egy vagy két beavatkozás célzottan alkalmas, a többi pedig — akármilyen jó gép — a rossz mennyiséghez nyúl. A cikk lakossági olvasónak készült, de a levezetések és a szabványhivatkozások miatt a kivitelezővel, tervezővel vagy energetikussal folytatott beszélgetéshez is használható.

Előre bocsátjuk, mire jut. Egy átlagos magyar lakásban télen a szellőztetés nagyságrendekkel nagyobb páraeltávolító kapacitással rendelkezik, mint bármelyik háztartási párátlanító gép — a gond nem a kapacitás hiánya, hanem az, hogy a korszerű nyílászárók beépítése után a tényleges légcsere a szükséges érték alá esik. A gépi párátlanítás ezt a hiányt részben pótolja, de a felületi hőmérséklethez nem nyúl, és nagyon hideg falfelület esetén olyan alacsony páratartalmat kellene tartósan tartania, amely a komforttartomány alsó széle. A felületkezelés pedig — akár a legjobb ásványi bevonatról van szó — egyik mennyiséget sem mozgatja közvetlenül, ezért soha nem lehet a penészprobléma önálló megoldása.

A közös kiindulópont: mindegyik ugyanazt a két számot akarja mozgatni

A penészgombák növekedését nem a látható páralecsapódás indítja el, hanem a felület fölött uralkodó relatív páratartalom. A szakirodalomban és a szabványos igazolásokban használt küszöb körülbelül 80% felületi relatív páratartalom, tartósan fennállva. A kritérium képlete egy sor:

A képletben φ_si a felület fölötti relatív páratartalom (dimenzió nélküli arány), p_v a helyiség levegőjének vízgőz parciális nyomása pascalban (Pa), θ_si pedig a belső falfelület hőmérséklete Celsius-fokban (°C). A p_sat a telítési gőznyomás: az a legnagyobb gőznyomás, amelyet a levegő az adott hőmérsékleten még el tud viselni kicsapódás nélkül. Értékét a Magnus-összefüggéssel számítjuk: p_sat(θ) = 610,94 · exp[17,625 · θ / (θ + 243,04)], eredménye pascalban adódik.

A képletnek pontosan két bemenő adata van, és a lakásban végezhető minden beavatkozás e kettő valamelyikére hat. A számláló, p_v, a levegő nedvességtartalma: ezt csökkenti a gépi párátlanítás, a klíma szárító üzemmódja és a szellőztetés. A nevező, p_sat(θ_si), a felület hőmérsékletéből következik: ezt emeli a hőszigetelés, a hőhíd megszüntetése és — kisebb mértékben — a fűtési profil megváltoztatása. A felületképzés egyik mennyiséget sem mozgatja közvetlenül; hatása, ha van, közvetett, és a fal kiszáradásán keresztül érvényesül.

Nézzünk egy behelyettesítést. 20 °C-os szobában p_sat(20) = 2 333 Pa. Ha a levegő relatív páratartalma 50%, akkor p_v = 0,50 · 2 333 = 1 167 Pa. A penészküszöb az a felületi hőmérséklet, ahol p_sat(θ_si) = 1 167 / 0,80 = 1 458 Pa; a Magnus-képletet visszafelé megoldva θ_si = 12,6 °C. Ugyanennek a levegőnek a harmatpontja — ahol már folyékony víz jelenik meg — 9,3 °C. A penész tehát több mint három fokkal a látható kondenzáció előtt elindul. Ezért nem a harmatpont a méretezési küszöb.

Ugyanezt a kritériumot a tervezői gyakorlat dimenziómentes alakban is használja. Az f_Rsi hőmérsékleti tényező a belső felületi hőmérsékletet a bel- és kültéri hőmérséklet közötti sávban helyezi el: f_Rsi = (θ_si − θ_e) / (θ_i − θ_e). Lakóépületeknél az MSZ EN ISO 13788 szerinti eljárásban a szokásos követelmény f_Rsi ≥ 0,70; e fölött a szerkezet a méretezési peremfeltételek mellett a 80%-os felületi páratartalom alatt marad.

Ebből következik a cikk szerkezete: az öt beavatkozást aszerint tárgyaljuk, hogy a képlet melyik tagját mozgatják, mekkora mértékben és milyen üzemi költséggel. A következő táblázat előre megmutatja a besorolást.

1. Gépi párátlanítás: mit visz el, mit fogyaszt, mit nem old meg

A háztartási párátlanítók túlnyomó többsége kondenzációs elven működik: egy kis hőszivattyú a helyiség levegőjét a harmatpontja alá hűtött elpárologtatón vezeti át, a kicsapódó vizet tartályba gyűjti, majd a leszárított levegőt a kondenzátoron újramelegítve fújja vissza a helyiségbe. Az adszorpciós (deszikkáns) készülékek ehelyett higroszkopikus rotoron kötik meg a nedvességet, és fűtött regeneráló levegővel hajtják ki; ezek alacsony hőmérsékleten is működnek, de fajlagosan több áramot fogyasztanak.

Az első meglepetés az, hogy milyen kevés víz van egy szoba levegőjében. Vegyünk egy 20 m² alapterületű, 2,7 m belmagasságú szobát: V = 54 m³. Az abszolút páratartalom v = p_v / (R_v · T), ahol R_v = 461,5 J/(kg·K) a vízgőz gázállandója, T pedig az abszolút hőmérséklet kelvinben. 20 °C-on és 60% relatív páratartalomnál v = 10,35 g/m³, 50%-nál 8,62 g/m³. A különbség 1,73 g/m³, a teljes szobára tehát 54 · 1,73 = 93 g víz.

A második meglepetés az energiamérleg. Egy liter (1 kg) vízgőz kondenzáltatásához 20 °C-on 2 454 kJ látens hőt kell elvonni, ami 0,682 kWh. Ezt a hőt azonban a kondenzációs párátlanító nem elfogyasztja, hanem átszivattyúzza: a hőszivattyú az elpárologtatón elvonja, a kondenzátoron ugyanabba a helyiségbe visszaadja. A helyiség hőmérlege így egyszerű: a szoba pontosan annyi többlethőt kap, amennyi a gép elektromos fogyasztása. A párátlanító tehát fűtőtest is, a víz eltávolítása mellett.

A harmadik, kellemetlen tény az, hogy a párátlanítók fajlagos fogyasztására nincs gyártófüggetlen, összehasonlítható európai mérőszám. Az Európai Bizottság tájékoztatója szerint a párátlanítók kimaradtak a 626/2011/EU energiacímke-rendelet és a 206/2012/EU ökodesign-rendelet hatálya alól, és más energiacímke-rendelet sem terjed ki rájuk: az Unió nem határozott meg energiaosztályt párátlanítókra. A csomagoláson szereplő „napi vízkihozatal” érték rendszerint 30 °C-on és 80% relatív páratartalmon mért adat — vagyis meleg, majdnem telített levegőn, ahol a hűtőkör a legjobb hatásfokkal dolgozik. Egy 20 °C-os, 55%-os lakásban ugyanez a gép ennek töredékét hozza. Az Egyesült Államokban 2019 óta 18,3 °C-on és 60%-on hitelesítenek, ami reálisabb, de az európai adatokkal nem összehasonlítható.

Végül a legfontosabb korlát: a párátlanító a képlet számlálóját mozgatja, a nevezőjéhez nem nyúl. A falfelület hőmérsékletét nem emeli — pontosabban a leadott hővel közvetve, a helyiség levegőjén keresztül minimálisan emeli, de a hideg sarok és a fal síkja közötti több fokos különbséget nem szünteti meg. Ha tehát a probléma oka egy szerkezeti hőhíd, a párátlanító csak úgy tud érdemi eredményt elérni, hogy a lakás egészét tartósan nagyon alacsony páratartalmon tartja. Hogy pontosan mennyire alacsonyan, arra a cikk későbbi szakaszában adunk számot.

2. Klíma párátlanító üzemmódban: miért nem ugyanaz

A split klímaberendezés párátlanító („dry”) üzemmódja szintén kondenzációval dolgozik, de egy döntő ponton eltér a párátlanítótól: a kondenzátor a szabadban van. A készülék az elpárologtatón elvont látens és érzethőt, valamint a kompresszor munkáját is kívülre adja le. Ebből következik, hogy a klíma szárító üzemmódban egyszerre szárítja és hűti a helyiséget, míg a párátlanító szárítja és fűti. Fűtési idényben ez az eltérés fordítja meg az előjelet: a lehűtött helyiséglevegő fölött a falfelület is hidegebbé válik, a nevező csökken, és a szárítás nyeresége egy részét vagy egészét elveszi.

A második eltérés a gép rendeltetéséből fakad. A klíma hűtésre optimalizált berendezés, amelynek érzethő-hányada (SHR, sensible heat ratio: az érzethő aránya az összes hűtőteljesítményhez) jellemzően 0,7–0,8 körüli, vagyis az összes hűtőteljesítménynek csak nagyjából 20–30%-a fordítódik nedvességkivonásra. A szárító üzemmód ezt az arányt csökkentett légszállítással és szakaszos kompresszorjáratással javítja, de a készülék hőcserélője és szabályozása erre nem elsődlegesen készült.

Nagyságrendi példa: egy 3,5 kW névleges hűtőteljesítményű split egység SHR = 0,75 mellett 0,875 kW látens teljesítménnyel dolgozik, ami a 2 454 kJ/kg párolgáshővel számolva 0,875 / 0,682 = 1,28 kg/h kondenzvizet jelent — de csak a névleges hűtési munkapontban, teljes légszállítás mellett. Szárító üzemmódban a készülék csökkentett fordulatszámon és szakaszos kompresszorjáratással működik, ezért a tényleges vízkihozatal ennek töredéke, és a gyártó ezt az adatot rendszerint nem is közli. Az uniós energiacímke (626/2011/EU) és az ökodesign-követelmények (206/2012/EU) a 12 kW alatti készülékeknél a hűtő és a fűtő üzemet minősítik; a szezonális jellemzőket (SEER, SCOP) az MSZ EN 14825 szerinti részterhelési vizsgálatból számítják. Szárító üzemmódra egyik sem ad minősítést — vagyis a klíma párátlanító teljesítménye ugyanolyan összehasonlíthatatlan adat, mint a párátlanítóké.

A harmadik korlát üzemi. A legtöbb lakossági split egység párátlanító üzemmódja alacsony beltéri hőmérsékleten — jellemzően 16–18 °C alatt — nem indul el, vagy az elpárologtató bejegesedése miatt gyakori leolvasztási ciklusba kerül. Márpedig a penészprobléma tipikusan a fűtési idény hűvös, ritkán fűtött helyiségeiben jelentkezik. Nyáron viszont, amikor a klíma jól működik, a szárító üzemmód valóban hasznos: a pincehatásból eredő nyári penészedésnél ez az egyik használható eszköz.

3. Hővisszanyerős szellőzés: mit ad hozzá, hova építhető be utólag

A szellőztetés a legerősebb páraeltávolító eszköz, amely télen rendelkezésre áll, és ezt érdemes számmal megmutatni. A kicserélt levegő annyi vizet visz el, amennyi a beltéri és a kültéri abszolút páratartalom különbsége. Legyen a kültéri állapot 0 °C és 80% relatív páratartalom: p_sat(0) = 611 Pa, p_v = 489 Pa, ebből v_kült = 3,88 g/m³. A beltér 20 °C és 55%: v_bel = 9,48 g/m³. A különbség 5,60 g/m³.

Egy 70 m² alapterületű, 2,7 m belmagasságú lakás légtérfogata V = 189 m³. A lakóépületekre hagyományosan méretezési alapként használt n = 0,5 1/h légcsereszám mellett a térfogatáram 94,5 m³/h, a páraeltávolítás tehát 94,5 · 5,60 = 529 g/h, azaz naponta 12,7 kg víz. Ez jóval több, mint amennyit egy háztartás termel — vagyis télen, ha a szellőztetés ténylegesen megvalósul, gépi párátlanításra nincs szükség.

A háztartás párakibocsátását ugyanebből a mérlegből lehet visszaszámolni. Az MSZ EN ISO 13788 A. melléklete nedvességi osztályokat definiál, amelyekhez a beltéri levegő nedvességtöbblete (Δv, a beltéri és kültéri abszolút páratartalom különbsége, g/m³) tartozik; a lakóépületek a néhány g/m³-es tartományba esnek. Δv = 4 g/m³ és n = 0,5 1/h mellett a lakásban keletkező pára G = 94,5 · 4 = 378 g/h, azaz 9,1 kg naponta. Ez négyfős háztartásnál reális nagyságrend.

A szellőztetésnek azonban hőára van. A levegő térfogati hőkapacitása ρ · c_p = 1,2 kg/m³ · 1 005 J/(kg·K) = 0,34 Wh/(m³·K). A szellőzési hőveszteség együtthatója H_v = V̇ · 0,34; n = 0,5 1/h-nál H_v = 94,5 · 0,34 = 32,13 W/K. Ha a fűtési idényt kb. 2 900 fűtési fokban (napban), azaz 69 600 kelvin-órában vesszük fel, a szellőzés éves hőigénye 32,13 · 69 600 = 2 236 kWh. Ezt a hőt fizeti ki a tulajdonos akkor is, ha ablakot nyit, és akkor is, ha rést hagy.

A táblázat a cikk legfontosabb eredménye. Azt mutatja, hogy ugyanabban a lakásban, ugyanazzal a párakibocsátással és ugyanazzal a hőhíddal a penészedés kizárólag a légcsereszámon múlik. 0,3 1/h-nál a sarok felületén folyamatos kondenzáció van; 0,5 1/h-nál éppen a 80%-os küszöbön áll; 0,6 1/h-nál biztonságos. A régi, tokozott fa ablakok résein átszivárgó levegő sok lakásban ezt a 0,4–0,6-os sávot hozta. A korszerű, gumitömítéses nyílászáró beépítése után a mért légcsere gyakran 0,2 1/h alá esik — és ekkor jelenik meg a penész olyan falon, amely húsz éven át tiszta volt. A szerkezet nem változott: a légcsere változott.

Innen érthető, mit ad hozzá a hővisszanyerős szellőztető rendszer. Nem több levegőt ad, mint a nyitott ablak — hanem folyamatosan és szabályozottan adja azt a levegőmennyiséget, amit az ablaknyitás csak szakaszosan, a hőveszteség nagy részét viszont visszanyeri. Az 1253/2014/EU ökodesign-rendelet szerint a lakossági, kétirányú szellőztető egységeknél a hővisszanyerő minimális hőtechnikai hatásfoka 73% (körfolyamatos, folyadékos hővisszanyerésnél 68%), a készüléknek termikus megkerülő ággal (bypass) kell rendelkeznie, és a fajlagos energiafogyasztásra is határérték vonatkozik.

Hova építhető be utólag

Központi, légcsatornás rendszernél a gép a padlástérben, gépészeti helyiségben vagy előtér-álmennyezetben helyezkedik el, és a lakás minden helyiségébe befúvó vagy elszívó csonk vezet. Utólagos beépítésnél a korlát rendszerint a belmagasság: 2,6 m alatt az álmennyezetben futó, hangcsillapítóval szerelt csatornahálózat elhelyezése nehézkes. Lapos, ovális csatornákkal 5–6 cm-es építménymagasság is elérhető, de a nyomásveszteség és a ventilátor-fogyasztás ekkor emelkedik.

Decentralizált, helyiségenként telepített egységeknél a külső falba fúrt, jellemzően 160–180 mm átmérőjű furatba kerül a kerámia hőtárolós elem, amely váltakozó irányú üzemben — a párban működő egységek 60–90 másodperces ciklusban felváltva fújnak be és szívnak el — tárolja és adja vissza a hőt. Csatornahálózat nem kell, ezért felújított lakásban ez a reálisan kivitelezhető változat. A csatorna nélküli, egyhelyiséges egységek teljesítményét az EN 13141-8, a csatornázott rendszerekét az EN 13141-7 szerint vizsgálják.

A hatásfokadatok olvasásakor érdemes tudni, hogy az EN 13141-7 szerinti mérés 70%-os ventilátor-fordulatszámon és 50 Pa ellenállás mellett történik, és hogy a német Passivhaus Institut saját protokollja szerinti érték jellemzően 2–5 százalékponttal alacsonyabb ugyanarra a gépre. A Passivhaus Institut a 600 m³/h alatti lakossági egységekre legalább 75%-os száraz hővisszanyerési hatásfokot ír elő minősítési feltételként. Keresztáramú hőcserélővel 65–70%, ellenáramú hőcserélővel 80–90% a szokásos tartomány; a 90% fölötti értékek ritkák. Ajánlatkérésnél tehát nem elég a százalékot kérni, hanem azt is meg kell kérdezni, melyik szabvány szerint mérték.

4. Fűtésprofil: folyamatos temperálás kontra szakaszos fűtés

A negyedik beavatkozás nem gép, hanem szokás: a fűtés időbeli lefutása. A takarékossági megfontolásból beállított éjszakai vagy távolléti visszaszabályozás épületfizikai szempontból kockázatos beavatkozás, és ennek az oka a képlet két tagjának eltérő viselkedésében rejlik.

Amikor a helyiség levegője lehűl, a vízgőz parciális nyomása — p_v — nem változik, mert víz nem tűnik el a levegőből, csak akkor, ha szellőztetünk vagy kondenzáció lép fel. A telítési gőznyomás viszont a hőmérséklettel meredeken csökken. Ebből az következik, hogy a relatív páratartalom szellőztetés nélkül minden lehűléskor emelkedik. És ami ennél is fontosabb: a falfelület hőmérséklete a helyiség hőmérsékletével együtt esik, tehát a nevező is csökken.

A visszaszabályozás tehát rossz szigetelésű, nagy hőtároló tömegű falazatnál nem takarékosság, hanem penészgenerátor. A megtakarítás ráadásul kicsi: a fal hőtároló képessége miatt a szerkezet éjszaka nem hűl le annyira, mint a levegő, reggel viszont a felfűtéshez a tömeget is vissza kell melegíteni. A folyamatos temperálás — vagyis a helyiséghőmérséklet 1–2 fokos sávban tartása a nap 24 órájában — ebben az épülettípusban a szerkezet szempontjából egyértelműen kedvezőbb.

Fordítva is igaz: jól szigetelt, könnyűszerkezetes vagy belső oldalon szigetelt épületben, ahol a belső felületi hőmérséklet a levegőhőmérséklethez közel esik, a szakaszos fűtés kockázata lényegesen kisebb, mert a felület a visszaszabályozás alatt sem kerül a penészküszöb közelébe. A döntést tehát nem általános szabály, hanem a saját falszerkezet felületi hőmérséklete dönti el — és ezt egy 5 000 Ft-os infravörös felületi hőmérőnél alig drágább eszközzel meg lehet mérni.

5. Felületkezelés: mit mozgat, és mit nem

Az ötödik beavatkozás a falfelület kezelése: vakolat, festék vagy vékonyréteg bevonat. Ez az a pont, ahol a legtöbb félreértés keletkezik, ezért érdemes elöl kimondani, mit nem tud. Egy 0,4–0,6 mm vastag bevonat nem emeli a belső falfelület hőmérsékletét. Sőt, ha a bevonat alacsony emissziójú (low-e) felületet képez, a hatás iránya ellentétes: az emisszió csökkentése növeli a belső felületi hőátadási ellenállást (R_si), a nagyobb R_si pedig hidegebb belső falfelületet jelent, mert a helyiség és a felület között nagyobb hőmérséklet-esés alakul ki. A képlet nevezője tehát nem nő, hanem kissé csökken.

Amit a felületképzés valóban mozgat, az a páradiffúziós ellenállás. Ezt az s_d-értékkel adják meg: az a méterben kifejezett álló levegőréteg-vastagság, amely ugyanakkora diffúziós ellenállást jelent, mint a vizsgált réteg. Minél kisebb az s_d, annál könnyebben távozik a nedvesség a szerkezetből. Ennek a penészkérdésben közvetett szerepe van: ha a fal ténylegesen kiszárad, akkor λ-értéke javul (a víz hővezetése mintegy 0,6 W/mK, a levegőé 0,025 W/mK — a nedvesség tehát nagyságrendekkel rontja a szerkezet szigetelését, ezt az MSZ EN ISO 10456 nedvességi átszámítása is kezeli), és a kiszáradással a belső felület idővel melegebb lesz. A hatás iránya helyes, a mértéke azonban a konkrét szerkezettől függ.

A bevonatnak van egy olyan tulajdonsága, amely akkreditált méréssel alátámasztott, de kültéri és nem beltéri hatás: a rendkívül magas napsugárzás-visszaverés.

Ehhez kapcsolódik a homlokzati nedvesség egy olyan formája, amelyről ez a cikk eddig nem szólt: az éjszakai kisugárzás okozta külső felületi páralecsapódás. Derült, szélcsendes éjszakákon a homlokzat a hideg égbolt felé sugározza a hőjét, és a felület a levegő hőmérséklete alá hűl. Ha ilyenkor a felületi hőmérséklet a külső levegő harmatpontja alá kerül, harmat csapódik ki a homlokzaton — ez a homlokzati algásodás egyik fő oka. Alacsony emissziójú külső felület kevesebbet sugároz ki, ezért kevesebbet hűl.

MIG DHMb mikromembrán technológia — a gyártó magyar nyelvű animációja (1:49)

A gyártó másfél perces animációja a DHMb (Double Hybrid Membrane) elnevezésű rétegszerkezetet mutatja be: egy mikroporózus ásványi filmet, amely a bemutató szerint egyszerre veri vissza az infravörös sugárzást és szabályozza a nedvesség átjutását. A film a pórusokban mozgó vízgőzmolekulákat és a felületről visszaverődő hősugárzást animálja. Amit a videó nem tartalmaz — és amit érdemes tudni a megtekintése után —: nincs benne mérési jegyzőkönyv a pórusméretre (ahhoz BET-gázadszorpciós vagy higanyos porozimetriás vizsgálat kellene), nincs benne MSZ EN ISO 12572 szerinti s_d-mérés, és nincs benne olyan kísérleti elrendezés, amely a szárító hatást egy másik páraáteresztő felületképzéshez hasonlítaná. Az animáció tehát a gyártó működési modelljét szemlélteti, nem bizonyítékot mutat be.

Összehasonlító táblázat

Három tipikus lakáshelyzet végigvezetve

A) Panellakás, kicserélt nyílászárókkal, penész a hálószoba sarkában

A tulajdonos két éve cserélte az ablakokat, és azóta jelent meg a folt. A falszerkezet nem változott, a penész mégis új. Ez a fenti táblázat esete: a légcsere 0,4–0,5 1/h-ról 0,15–0,2 1/h-ra esett, az egyensúlyi beltéri relatív páratartalom 80% fölé emelkedett, és a sarok felületén már kondenzáció van. A helyes sorrend: először a légcsere helyreállítása — résszellőző, ablakbeépítéses szellőző vagy decentralizált hővisszanyerős egység —, és csak ezután merül fel bármi más. Gépi párátlanító ebben az esetben tüneti kezelés: naponta több liter vizet szed ki, folyamatosan fizetett árammal, miközben a szén-dioxid-szint és a szagterhelés változatlan marad, mert friss levegőt nem hoz be.

B) Régi, 38 cm-es tömör téglafalú lakás, folyamatosan fűtve, hideg sarok

Itt a szellőztetés rendben van, a lakás relatív páratartalma 50% körüli, mégis penészedik a sarok. A számítás megmutatja, miért: U = 1,4 W/m²K mellett a sík fal felületi hőmérséklete a táblázatos R_si = 0,13 m²K/W értékkel 15,5 °C, a sarokban viszont a felületi nedvességvizsgálathoz előírt R_si = 0,25 m²K/W-tal 11,3 °C, és 50%-os beltéri páratartalomnál a sarok felületi páratartalma 87,6%. Az f_Rsi hőmérsékleti tényező a sarokra (11,25 − (−5)) / (20 − (−5)) = 0,65, ami elmarad a lakóépületekre használt 0,70-es követelménytől. A probléma szerkezeti, és a megoldás is az: a hőhíd kezelése. Ha erre nincs mód, akkor a gépi párátlanítás elvben működik — de csak úgy, ahogy a következő szakasz számítása mutatja.

C) Ritkán használt, temperálatlan lakás vagy nyaraló

Itt a szerkezet nagy hőtároló tömegű és hideg, a levegőben viszont a használat idején rövid, intenzív páracsúcsok keletkeznek. A folyamatos temperálás — 12–15 °C-os alapszinten tartás a fűtési idényben — a legjobb egyszeri beavatkozás, mert a szerkezet hőmérsékletét emeli, és a felfűtéskor keletkező kondenzációt is megelőzi. A távollét idejére higrosztátos vezérlésű, alacsony hőmérsékleten is működő párátlanító indokolt lehet; ilyenkor válasszon adszorpciós típust, mert a kondenzációs készülék hatásfoka 15 °C alatt jelentősen romlik. Nyári penészedésnél — amikor a meleg, nedves kültéri levegő csapódik ki a hideg falon — a szellőztetés rontja a helyzetet, és a párátlanító vagy a klíma szárító üzemmódja az egyetlen működő eszköz.

Amit egyik sem old meg: a szerkezeti hőhíd és a vizes fal

Térjünk vissza a B) esethez, és számoljuk ki, mit kellene tennie egy párátlanítónak ahhoz, hogy a 11,25 °C-os sarkot megmentse. A feltétel: p_v ≤ 0,80 · p_sat(11,25) = 0,80 · 1 332 = 1 066 Pa. Ez 20 °C-os helyiséglevegőnél 1 066 / 2 333 = 45,7% relatív páratartalomnak felel meg, abszolút értékben 7,88 g/m³-nek. Ha éjszakára 17 °C-ra hűl a lakás, a sarok 9,3 °C-ra megy le, és a küszöb 0,80 · 1 170 = 936 Pa lesz, ami 17 °C-on 48,4% relatív páratartalom, abszolút értékben viszont már csak 6,99 g/m³ — vagyis a hűvösebb lakásban még szárazabb levegőt kell tartani.

A második eset, amelyet egyik beavatkozás sem old meg, a felszívódó talajnedvesség. Ha a nedvesség a talajból, folyékony halmazállapotban, a falazat pórusrendszerén keresztül érkezik, akkor a vízutánpótlás folyamatos, és a levegő szárítása vagy a szellőztetés fokozása csak a párolgási felület terhelését növeli. A megkülönböztetés jelei: padlótól induló, körbefutó nedves sáv, fehér kristályos sókivirágzás, és az, hogy a folt egész évben nagyjából ugyanolyan, nem télen erősödik. Ilyenkor a helyes sorrend a vízszintes falszigetelés pótlása, a szerkezet kiszáradása, és csak ezután a felületképzés.

Döntési fa a saját mért adatok alapján

A döntéshez két adatot kell megmérni, mindkettőt viszonylag olcsó eszközzel. Az első a beltéri relatív páratartalom, digitális hőmérő-páramérővel, a leginkább érintett helyiségben, a fűtési idényben, több napon át, reggel és este. A második a leghidegebb falfelület hőmérséklete, infravörös felületi hőmérővel, ugyanabban az időszakban, a sarokban vagy a bútor mögötti falszakaszon — nem a falsík közepén. A mérésnél a szoba levegőjének hőmérsékletét is jegyezze fel.

1. Mérje meg a helyiség hőmérsékletét (θ_i), relatív páratartalmát (φ_i) és a leghidegebb falfelület hőmérsékletét (θ_si) egy hideg, −5 és +5 °C közötti kültéri hőmérsékletű napon.
2. Számolja ki a levegő gőznyomását: p_v = φ_i · 610,94 · exp[17,625 · θ_i / (θ_i + 243,04)].
3. Számolja ki a felület telítési gőznyomását ugyanezzel a képlettel, de θ_si behelyettesítésével.
4. A felületi relatív páratartalom φ_si = p_v / p_sat(θ_si). Ha ez 0,80 fölött van, a felület penészveszélyes.
5. Nézze meg, melyik tag felelős: ha φ_i > 60%, a levegő az elsődleges gond; ha φ_i < 50%, de φ_si mégis 0,80 fölött, akkor a felület hőmérséklete a gond.

A döntési fa két tanulsága érdemel kiemelést. Az egyik, hogy a sorrend nem felcserélhető: ha a légcsere hiányzik, azt kell először rendezni, mert minden más beavatkozás hatását ez fedi el. A másik, hogy a felületkezelés — bármelyik gyártó bármelyik terméke — soha nem az első lépés, hanem a lezáró lépés. A jó felületképzés attól jó, hogy nem zárja el a szerkezetet, engedi kiszáradni, és tartósan megtapad; nem attól, hogy a penészedést önmagában megszünteti.

Zárásként a gyakorlati teendő. Mielőtt bármelyik ajánlatot elfogadná, kérje meg az ajánlattevőt, hogy mondja meg: az általa kínált megoldás a levegő páratartalmát vagy a falfelület hőmérsékletét változtatja meg, és mennyivel. Ha a válasz az, hogy „mindkettőt”, kérdezze meg, melyik szabvány szerinti számítással vagy mérési jegyzőkönyvvel támasztja alá. Ha a válasz U-érték-javulási százalék egy olyan termékre, amelynek teljesítménynyilatkozatán a hővezetési tényezőnél NPD áll, akkor az a szám nem mérésből, hanem feltevésből származik. Szellőztető berendezésnél kérje az EN 13141-7 vagy EN 13141-8 szerinti hatásfokot a mérési feltételekkel együtt, párátlanítónál pedig azt, hogy hány fokon és hány százalékos páratartalmon mérték a napi vízkihozatalt. És kérdezze meg azt is, hogy a beavatkozás után mennyi lesz a lakás légcsereszáma — mert a fenti táblázat szerint ez a szám dönt el mindent.