Párazáró fólia vagy kapillaraktív rendszer? Két filozófia egy falon

A párazáró fólia belső szigetelés melletti alkalmazása évtizedekig magától értetődő megoldás volt: ha a szerkezetbe nem jut vízgőz, akkor ott nem is csapódhat ki. Ezt a logikát az elmúlt húsz év műemléki és felújítási gyakorlata jelentős részben felváltotta egy másikkal, amely nem kizárni, hanem kezelni akarja a nedvességet. A két rendszer nem egymás finomított változata: ellentétes irányból közelítenek ugyanahhoz a problémához, ezért a tervezői hibáik is ellentétesek, a kivitelezési tűrésigényük különböző, és a javíthatóságuk sem hasonlítható össze. Az alábbiakban a két rétegrendet páratechnikai szempontból hasonlítjuk össze, majd megvizsgáljuk, mit tesz hozzá — és mit nem tesz hozzá — ehhez a képhez egy 0,4 mm száraz rétegvastagságú, ásványi töltésű, diffúzióra nyitott bevonat.

A két filozófia egy mondatban: kizárás vagy kezelés

A párazáró rendszer célja, hogy a beltéri levegő vízgőztartalma ne jusson be a hőszigetelés mögötti hideg zónába. Ehhez a szigetelés meleg oldalára — vagyis a helyiség felé eső oldalára — nagy diffúziós ellenállású réteget épít be. A kapillaraktív rendszer célja ezzel szemben az, hogy a szerkezetbe bejutó és ott kicsapódó nedvesség ne halmozódjon fel: a szigetelőanyag maga szívja fel a kondenzátumot, és kapilláris úton visszaszállítja a beltér felé, ahol elpárologhat. Az első rendszer a párazáró réteg folytonosságára teszi fel a szerkezet biztonságát; a második arra, hogy a szerkezet a fűtési idényben felvett nedvességet a nyári félévben veszteség nélkül le tudja adni.

A különbséget három anyagjellemzővel lehet számszerűsíteni. A cikk végig ezekben a jelentésekben használja őket:

• <b>μ (diffúziós ellenállási szám, mértékegység nélküli)</b> — megmutatja, hányszor nagyobb az anyag vízgőz-diffúziós ellenállása az ugyanolyan vastag nyugvó levegőrétegénél. Nyugvó levegőre μ = 1. Mérése: MSZ EN ISO 12572.
• <b>sd (egyenértékű levegőréteg-vastagság, m)</b> — az sd = μ · d szorzat, ahol d a rétegvastagság méterben. Azt fejezi ki, hány méter nyugvó levegő diffúziós ellenállásával egyenértékű a réteg. Ez az az egyetlen szám, amellyel különböző vastagságú és anyagú rétegek közvetlenül összeadhatók.
• <b>A_w (kapilláris vízfelvételi együttható, kg/(m²·h^0,5))</b> — a folyékony víz felszívásának sebességét jellemzi. Mérése: MSZ EN ISO 15148; bevonatoknál a DIN EN 1062-3 szerinti w-érték a bevett megfelelője. Ez az a jellemző, amely a kapillaraktív rendszert egyáltalán lehetővé teszi; ha az anyagra nincs deklarált A_w, a szerkezet a számításban nem tekinthető kapillárisan aktívnak.
• <b>δ₀ (a vízgőz diffúziós vezetőképessége nyugvó levegőben)</b> — a Glaser-számítás állandója, értéke 2,0 · 10^-10 kg/(m·s·Pa).

Párazáró rendszer: hogyan működik, és hol bukik el

A számítás, amire épül

A párazáró rétegrend igazolása klasszikusan a Glaser-féle stacioner diffúziós számítással történik, amelyet Magyarországon az MSZ EN ISO 13788 szabvány szabályoz (a német gyakorlatban ennek megfelelője a DIN 4108-3). A módszer állandósult állapotot feltételez, a folyékony víz mozgását és az anyagok nedvességtárolását nem veszi figyelembe, és két, egymást követő 90 napos időszakot vizsgál: egy kondenzációs (téli) és egy párolgási (nyári) periódust. A téli peremfeltételek: beltér 20 °C / 50% relatív páratartalom, ami p_i = 1 168 Pa parciális gőznyomásnak felel meg; kültér −5 °C / 80%, azaz p_e = 321 Pa. Ugyanezek a peremfeltételek szerepelnek a gyártó saját, e cikkben is hivatkozott számítási jegyzőkönyveinek diffúziós moduljában, tehát a két oldal számai közvetlenül összevethetők. A diffúziós áramsűrűség a rétegrenden át:

Vegyünk egy jellemző magyar felújítási esetet: 380 mm vastag tömör kisméretű téglafal, kívül 20 mm mészcement vakolattal, belül 60 mm belső hőszigeteléssel. A két változat páratechnikai adatai — a rétegek sd-értékének összeadásával — a következők.

A behelyettesítés a 90 napos (t = 7 776 000 s) kondenzációs periódusra, kondenzáció nélküli tiszta átdiffundálást feltételezve: a párazáró változatnál g = 2,0 · 10^-10 · 847 / 104,26 = 1,62 · 10^-9 kg/(m²·s), ami 12,6 g/m² átdiffundáló vízgőzt jelent az idény alatt. A kapillaraktív változatnál g = 2,0 · 10^-10 · 847 / 4,58 = 3,70 · 10^-8 kg/(m²·s), azaz 287,6 g/m². A két érték hányadosa 22,8.

Ez a szám mutatja meg, miért volt a párazáró logika olyan meggyőző: papíron valóban nagyságrendekkel kevesebb nedvességet enged a szerkezetbe. A kapillaraktív rétegrend nem is próbál versenyezni ezzel — az ő esetében a bejutó 287,6 g/m² nem hiba, hanem tervezett mennyiség, amelynek elszállítására a rendszer felkészült. A két számot ezért nem szabad egymással szemben értékelni; a párazáró rendszer értékelésénél az a kérdés, hogy a 12,6 g/m² valóban 12,6 g/m² marad-e a valóságban is.

A folytonossági hiba: ahol a rendszer egyetlen ponton dől el

A Glaser-számítás egy hibátlan, folytonos, végtelen kiterjedésű réteget feltételez. Egy valódi párazáró fólia ezzel szemben átlapolásokból, ragasztott csatlakozásokból, gerendafej-körülvezetésekből, dübelezési átszúrásokból és gépészeti áttörésekből áll. Ahol a fólia nem folytonos, ott nem diffúzió, hanem konvekció — vagyis a nedves beltéri levegő tömegáramlása — szállítja a nedvességet, és a két mechanizmus nagyságrendje nem hasonlítható össze.

A számítás egyszerű. A beltéri levegő abszolút nedvességtartalma 20 °C / 50% mellett ρ_v,i = p_i / (R_v · T) = 1 168 / (461,5 · 293,15) = 8,63 g/m³. A kültéri levegőé −5 °C / 80% mellett 321 / (461,5 · 268,15) = 2,59 g/m³. A különbség 6,04 g/m³: ennyi vizet ad le minden köbméter beltéri levegő, ha a szerkezeten átáramolva kültéri hőmérsékletre hűl. Tegyük fel, hogy a rétegrend tömörtelensége falfelületre vetítve mindössze 0,1 m³/(h·m²) — ez egy jó minőségű, de légtömörségre nem bevizsgált csatlakozásnál reális nagyságrend. Ekkor naponta 0,1 · 24 · 6,04 = 14,5 g nedvesség jut be négyzetméterenként.

A gyakorlatban a folytonossági hiba jellemzően nem a fóliatáblák közepén keletkezik, hanem négy pontban: a fa födémgerendák falba kötő fejénél, ahol a fólia körülvezetése geometriailag nehéz; a belső válaszfalak becsatlakozásánál, ahol a fólia elvágódik; a padló- és mennyezetcsatlakozásnál, ahol utólagos burkolási munkák átszúrják; valamint a villamos szerelvénydobozoknál. Ezek egyike sem javítható a szerkezet megbontása nélkül, mert a hibahely a burkolat mögött van, és a következmény — a hideg zónában felhalmozódó nedvesség — évekkel később, faanyagnál pedig a szerkezeti szilárdság csökkenéseként jelentkezik.

Ez a felismerés vezetett a nedvességre adaptív (páraszabályzó) fóliákhoz, amelyek sd-értéke a környező levegő nedvességtartalmának függvényében jellemzően 0,25 m és 10 m között változik: télen, száraz beltéri levegőnél zárnak, nyáron, magas páratartalomnál kinyílnak és megengedik a beszáradt nedvesség visszaszáradását. Ez a köztes megoldás enyhíti, de nem szünteti meg a folytonossági problémát: a rés a rugalmas fólián is rés marad.

Kapillaraktív rendszer: kalcium-szilikát és a nedvességvisszavezetés

A kapillaraktív belső szigetelés — a leggyakrabban kalcium-szilikát vagy kalcium-szilikát-hidrát alapú táblás anyag — a fordított utat választja. Nem gátolja meg a vízgőz bejutását, hanem gondoskodik arról, hogy a bejutó és a hideg határfelületen kicsapódó nedvesség ne maradjon ott. Az anyag nyitott, egymással összefüggő pórusrendszere kapilláris úton szívja el a kondenzátumot a hideg határfelületről, és a helyiség felé, a párolgó belső felület irányába szállítja. Amíg a kapilláris visszaszállítás sebessége meghaladja a diffúziós beáramlásét, a szerkezetben nedvesség nem halmozódik fel.

A rendszer működésének feltétele tehát az, hogy az anyagnak nagy kapilláris vízfelvételi együtthatója legyen. A kalcium-szilikát táblák terméklapjain ez az érték jellemzően A_w = 1,0–3,5 kg/(m²·h^0,5) tartományba esik, ami két-három nagyságrenddel nagyobb, mint egy vízlepergető bevonaté. A diffúziós ellenállás ezzel szemben kicsi: μ ≈ 3–6, ami 60 mm vastagságnál sd = 0,18–0,36 m egyenértékű levegőréteg-vastagságot ad. A hővezetési tényező λ ≈ 0,045–0,070 W/(m·K), a nyitott porozitás jellemzően 90% fölött van, a kémhatás pedig erősen lúgos, pH ≈ 10, ami önmagában is kedvezőtlen a penészgombák csírázásához.

A kapillaraktív rendszer igazolása nem végezhető el a Glaser-módszerrel, mert az éppen azt a folyékonyfázisú transzportot hagyja figyelmen kívül, amelyen a rendszer működése alapul. Az igazolás az MSZ EN 15026:2023 szerinti tranziens, hő- és nedvességcsatolt numerikus szimulációval történik (a WTA 6-5 irányelv ezt a rétegrendtípusra kifejezetten elő is írja), valós, órás felbontású éghajlati adatsorral, több egymást követő évre. Az értékelés kritériumai: a szerkezet összes nedvességtartalma évről évre ne növekedjen, hanem néhány év alatt dinamikus egyensúlyba álljon; a fa szerkezeti elemek nedvességtartalma ne haladja meg a 20 tömeg%-ot; a rétegek határfelületén a relatív páratartalom ne érje el tartósan a penészcsírázási küszöböt.

A penészkockázat megítélésének külön mérőszáma van, és ezt érdemes már itt rögzíteni, mert a cikk további részében visszatér. A hőmérsékleti tényező f_Rsi = (θ_si − θ_e) / (θ_i − θ_e) a belső felületi hőmérsékletet a két levegőhőmérséklet közötti arányként fejezi ki, és így a klímától független jellemzője a szerkezetnek. Az MSZ EN ISO 13788 a kritikus felületi nedvességet 80% felületi relatív páratartalomban adja meg — a penészgombák ennél kezdenek csírázni, jóval a páralecsapódás előtt —, a hazai és a német tervezői gyakorlatban használt követelmény pedig f_Rsi ≥ 0,70 (DIN 4108-2). Beltéri 20 °C / 50% és kültéri −5 °C mellett a 80%-os felületi relatív páratartalomhoz 12,6 °C felületi hőmérséklet tartozik, ami f_Rsi = 0,70-nek felel meg: a két kritérium ezen a klímán ugyanazt a pontot jelöli ki.

A vékonyréteg bevonat helye a képben: mit deklarál a CE-nyilatkozat

A MIG-ESP / DHMb rendszert a gyártó anyagai páraszabályzó hőszigetelő rendszerként írják le. A termék fizikai valósága ennél egyszerűbben megfogható: 0,4 mm száraz rétegvastagságú (kétszeri, egyenként 0,20 mm-es felhordással kialakított), ásványi töltésű bevonat, amelynek CE-teljesítménynyilatkozata az EN 15824:2017 harmonizált szabvány szerinti — vagyis szerves kötőanyagú vékonyrétegű vakolatként került forgalomba, a 305/2011/EU rendelet (CPR) hatálya alatt. A besorolás fontos, mert az EN 15824 szerint deklarált jellemzők pontosan azok, amelyek ebben a cikkben relevánsak: a vízgőz-áteresztő képesség sd-ben, a vízfelvétel w-értékben, valamint a tűzvédelmi osztály.

A táblázat két sora hordozza a lényeget. Az első az sd-érték: 0,05 és 0,06 m mellett a bevonat mindkét változata a legnyitottabb, V1 osztályba tartozik, és a ± 0,02 m tűrés felső határán is abban marad. Ez azt jelenti, hogy a réteg páratechnikailag lényegében nem létezik: hozzáadva egy 4,58 m összesített sd-értékű rétegrendhez, azt 4,64 m-re növeli, ami a diffúziós áramsűrűséget 1,3%-kal csökkenti. Aki a bevonattól párazáró vagy páraféklap jellegű működést vár, rossz kategóriában keresi. A második döntő sor a hővezetési tényező, ahol mindkét nyilatkozat NPD-t, azaz nincs meghatározott teljesítmény bejegyzést tartalmaz. Deklarált λ nélkül a termék a 7/2006. (V. 24.) TNM rendelet szerinti energetikai igazolásban hőszigetelő rétegként nem vehető számításba.

Van azonban a deklarált értékeknek egy olyan kombinációja, amely szabványos módszerrel értékelhető, és amely valódi épületfizikai tartalommal bír. A homlokzati bevonatok minősítésének bevett kritériumrendszere Künzel (Fraunhofer IBP) három egyidejű feltétele, amely azt vizsgálja, hogy egy bevonat egyszerre képes-e a csapóvíz távoltartására és a falazat kiszáradásának megengedésére: A_w ≤ 0,5 kg/(m²·h^0,5), sd ≤ 2,0 m, valamint a kettő szorzata A_w · sd ≤ 0,2 kg/(m·h^0,5). A harmadik feltétel a lényeg: egy réteg lehet nagyon vízlepergető és lehet nagyon nyitott, de a kettő együtt jellemzően egymás rovására megy; a szorzat azt méri, sikerül-e mindkettő egyszerre.

A behelyettesítés az Exterior változat CE-adataival, a legkedvezőtlenebb tűréshatárokat véve — vagyis a deklarált vízfelvételi felső korlát (w &lt; 0,1 kg/(m²·h^0,5)) és a tűrés felső határán vett sd = 0,05 + 0,02 = 0,07 m mellett: A_w · sd = 0,1 · 0,07 = 0,007 kg/(m·h^0,5). Ez a 0,2 kg/(m·h^0,5)-es határérték 3,5%-a. Az sd ≤ 2,0 m és az A_w ≤ 0,5 kg/(m²·h^0,5) feltétel külön-külön is nagy tartalékkal teljesül.

Ez az eredmény önmagában is használható tervezői információ, és semmilyen hőátbocsátási tényezőt nem érint: a bevonat a Künzel-kritérium mindhárom feltételét nagy tartalékkal teljesíti, tehát külső oldalon vízlepergető és egyben diffúzióra nyitott réteget képez. Egy nedvesedésre hajlamos, kívülről vakolt tömör téglafalnál ez pontosan az a viselkedés, amit a kapillaraktív belső szigetelés a külső oldaltól megkövetel — ott ugyanis kifejezett kizáró feltétel, ha a homlokzat a csapóesőt átengedi. A bevonat tehát nem a belső szigetelés helyett, hanem a homlokzat oldalán, a belső szigetelés egyik kizáró feltételének megszüntetésében kaphat szerepet.

Amit a bevonat páratechnikailag nem tud

A pontos határ meghúzásához érdemes megnézni, mit mutatnak a gyártói hőtechnikai jegyzőkönyvek. A „KEF Tüzerstraße” jelű dokumentumpár ugyanazt a 249 mm vastag, 50 mm polisztirolt tartalmazó vasbeton falszerkezetet számolja végig kétszer: egyszer közönséges diszperziós festéssel, egyszer MIG-ESP bevonattal a két oldalon. A rétegtáblák szerint a bevonat saját hőellenállása rétegenként R = 0,003 m²K/W; a jegyzőkönyv ehhez λ = 0,160 W/(m·K) és d = 0,5 mm bemenő adattal dolgozik. Ez a λ a szimulációs program rétegtáblájának bemenő értéke, nem deklarált teljesítmény: a CE-nyilatkozat a hővezetési tényezőnél NPD-t tartalmaz, ezért ez a szám hatósági energetikai számításba nem vihető be. (A 0,5 mm-es rétegvastagság egyébként a magyar alkalmazási leírás rétegenkénti 0,20 mm-es előírásától is eltér; a nagyságrendet ez nem érinti.)

A két jegyzőkönyv abban tér el egymástól, ahogyan a felületi hőátadási ellenállásokat felveszi. A diszperziós festéses változat a hőátbocsátási számításban a szabványos R_si = 0,130 és R_se = 0,040 m²K/W értékekkel dolgozik, a MIG-ESP bevonatos változat ugyanott R_si = 0,880 és R_se = 1,150 m²K/W értékekkel. A két rétegrend teljes hőellenállása így 1,466, illetve 3,331 m²K/W — a különbség 1,865 m²K/W, amelyből 1,860 m²K/W a felületi hőátadási ellenállások cseréjéből, és 0,005 m²K/W a két bevonatrétegből származik. A nedvességvédelmi és hőmérséklet-eloszlási modulban viszont mindkét dokumentum visszavált a DIN 4108-3 szerinti R_si = 0,25 és R_se = 0,04 m²K/W értékekre.

Érdemes végigvinni azt is, mi következne abból, ha az R_si = 0,880 m²K/W felvétel fizikailag helytálló volna. Ebben az esetben a rétegrend teljes, 3,331 m²K/W-os hőellenállásának 26,4%-a esne a belső határrétegre, a hőmérséklet-esés ott 0,264 · 25 = 6,60 K lenne, a belső felület tehát 13,4 °C-ra hűlne 16,1 °C helyett. Beltéri 20 °C / 50% mellett (p_i = 1 168 Pa) a 13,4 °C-hoz tartozó telítési gőznyomás 1 537 Pa, a felületi relatív páratartalom tehát 76,0% — szemben a 16,1 °C-hoz tartozó 63,9%-kal. Az f_Rsi ezen a jól szigetelt falon 0,84-ről 0,74-re esne: még a 0,70-es küszöb felett maradna, de a tartalék kétharmada elveszne. Gyengébben szigetelt, például szigeteletlen tömör téglafalnál ugyanez a felvétel az f_Rsi-t a követelmény alá viszi, mert ott a rétegek hőellenállása nem hígítja fel a megnövelt határréteget.

MIG DHMb Lining Technologie — magyar hangú gyártói ismertető (21 perc)

A gyártó 21 perces, magyar hangalámondású ismertetője végigveszi a DHMb (Double Hybrid Membrane, kettős hibrid membrán) technológia gyártói magyarázatát: a bevonat kettős — hőtükröző és páraszabályzó — működését, a pórusszerkezetre és a Knudsen-effektusra épülő érvelést, valamint a nedvességmenedzsment logikáját, amely szerint a száraz fal jobban szigetel a nedvesnél. Ez utóbbi állítás szabványosított és vitathatatlan: a víz hővezetése mintegy 20–24-szerese a levegőének, ezért a nedves falazat λ-ja jelentősen romlik (MSZ EN ISO 10456 nedvességi átszámítás). A film hőátbocsátásra és energiamegtakarításra vonatkozó részei viszont a fentebb ismertetett, módosított felületi hőátadási ellenállásra épülő számításokból származnak; ezeket megfelelőségi igazoláshoz nem lehet felhasználni. A videó a technológia gyártói önértelmezésének megismeréséhez hasznos, teljesítményigazolásként nem.

Összehasonlítás páratechnikai szempontból

A táblázat legfontosabb sora a hozzáadott hőellenállás. A 0,003 m²K/W és a 0,86–1,33 m²K/W között két és fél nagyságrend a különbség: a bevonat nem azért nem helyettesíti a belső hőszigetelést, mert kevésbé jó, hanem mert nem ugyanaz a termékkategória. Ezt egyébként maga a gyártó is kimondja az egyik saját ismertetőjében: a festék építészetileg nem értékelhető szigetelésként. A bevonat helye a rétegrendben a felület — ott viszont van olyan, deklarált vagy akkreditáltan mért tulajdonsága (V1 nyitottság, W2/W3 vízfelvételi osztály, magas napsugárzás-visszaverés), amely a kapillaraktív rendszer működési feltételeit a külső oldalon támogatja.

Kockázatmátrix: mi történik hibás kivitelezésnél

A mátrix első sora a leglényegesebb különbség: a párazáró rendszernél a kivitelezési hiba következménye rejtett és késleltetett, a kapillaraktív rendszernél lokális és jellemzően látható, a bevonatnál pedig felületi. Ez nem a rendszerek rangsora, hanem a kockázatok természetének különbsége — és tervezői szempontból éppen ez a fontos, mert a rejtett, késleltetett kockázatot nem lehet átvételkor ellenőrizni.

Karbantartás, javíthatóság, visszabonthatóság

A három rétegrend élettartam-gazdálkodása gyökeresen eltér. A párazáró rétegrend a beépítés után hozzáférhetetlen: a fólia állapota nem ellenőrizhető, hibája nem javítható a burkolat és a szigetelés elbontása nélkül. A későbbi épületgépészeti vagy villamos átalakítás minden esetben a párazáró réteg átszúrásával jár, és a helyreállítás minősége nem ellenőrizhető. A gyakorlatban ezért egy párazáró belső szigetelés minden későbbi beavatkozással veszít a teljesítményéből, anélkül hogy ez bárhol dokumentálódna.

A kapillaraktív rendszer ebben a tekintetben lényegesen kedvezőbb: nincs folytonossági követelmény, ezért a szerelvények utólagos beépítése nem hoz létre rejtett kockázatot. Az anyag ásványi, nem éghető, és bontásnál jellemzően ásványi építési hulladékként kezelhető. A felület vakolható és festhető, de csak diffúzióra nyitott bevonattal — egy V3 osztályú (sd ≥ 1,4 m) diszperziós festék a rendszer működését gyakorlatilag hatástalanítja, mert éppen a párolgó felületet zárja el. Ez a rendszer leggyakoribb, üzemeltetés közbeni elrontása: a lakó évekkel később átfesteti a falat.

A bevonat visszabonthatósága a legegyszerűbb, mert nincs mit visszabontani: 0,4 mm-es rétegről van szó, amely nem növeli a szerkezet vastagságát, nem foglal belmagasságot, nem igényli a nyílászáró-kávák átalakítását, és nem terheli a szerkezetet (a gyártói jegyzőkönyvek rétegtáblái szerint rétegenként 0,5–0,6 kg/m²). Ez a geometriai előny az, amiért műemléki és védett homlokzatoknál, tagolt párkányzatú épületeken, szűk telekhatáron és belső oldali alkalmazásnál egyáltalán szóba kerül. Az alkalmazási leírás szerint a rendszer kétszeri felhordást igényel, rétegenként 0,20 mm-t, rétegvastagság-mérő fésűvel ellenőrizve, kb. 0,50 l/m² anyagfelhasználással; a túl vékony felhordást a gyártó kifejezetten működési kockázatként jelöli meg.

Melyiket mikor javasoljuk — és mikor nem javaslunk semmit

Párazáró vagy páraféklapos rendszer akkor indokolt

Ha a szerkezet a beltéri oldal felé nem tud kiszáradni (például szendvicspanel, kívülről párazáró réteggel ellátott lapostető, fémlemez burkolat mögötti szerkezet), és a beltéri nedvességterhelés magas. Ilyenkor a bejutó nedvesség megakadályozása az egyetlen járható út, és a rendszer akkor is védhető, ha a kivitelezési tűrésigénye nagy. Feltétele a mért légtömörség (MSZ EN ISO 9972) és a részletrajzi szintű, minden áttörésre kiterjedő csomóponti tervezés. Nedvességre adaptív fólia akkor jön szóba, ha a szerkezetnek a nyári félévben visszaszáradási lehetőséget kell adni.

Kapillaraktív rendszer akkor indokolt

Tömör, ásványi falazatnál — tégla, mészkő, vályog —, ahol a homlokzat kívülről nem szigetelhető (műemléki védettség, utcaképi kötöttség, telekhatár), a falazat száraz, sómentes, csapóeső ellen védett vagy védetté tehető, és a beltéri nedvességterhelés nem kirívóan magas. Ez ma a felújítási gyakorlatban a szakmai alapeset, és az MSZ EN 15026:2023 szerinti tranziens szimulációval igazolható. Kötelező elem a fa gerendafejek külön vizsgálata és a felület tartósan diffúzióra nyitott befejezése.

A bevonat akkor indokolt

Ha a cél nem a hőátbocsátás javítása, hanem a felület viselkedésének megváltoztatása: nyári felmelegedés csökkentése (a napsugárzás-visszaverés akkreditált mérésre támaszkodik), az éjszakai kisugárzásból eredő felületi páralecsapódás és az abból következő algásodás mérséklése, vagy egy vízlepergető, de diffúzióra nyitott külső záróréteg kialakítása olyan falazaton, amelynek kiszáradását nem szabad elzárni. Ebben a szerepben a Künzel-kritérium mindhárom feltételét nagy tartalékkal teljesíti. Belső oldalon a szerepe komfort- és felületjellemző marad, energetikai igazolásba nem vihető be.

Mit írjon a tervlapra

A rétegrendi döntést csak akkor tudja a kivitelező és a műszaki ellenőr is végrehajtani, ha a terv az alábbi adatokat számszerűen tartalmazza. A tapasztalat szerint a felújítási nedvességkárok jelentős része nem a rendszerválasztásból, hanem a hiányos előírásból ered.

1. Minden réteg deklarált μ- vagy sd-értéke, a vizsgálati szabvány megjelölésével (MSZ EN ISO 12572), valamint a rétegrend összesített sd-értéke — ez teszi a Glaser-számítást és a szimulációt ellenőrizhetővé.
2. Kapillaraktív rendszernél a szigetelőanyag deklarált Aw-értéke (MSZ EN ISO 15148) és nedvességtárolási függvénye (MSZ EN ISO 12571); ezek nélkül a rendszer a számításban nem tekinthető kapillárisan aktívnak, és a megengedett kondenzátummennyiség is a szigorúbb értékre esik vissza.
3. Az igazolás módszerének megnevezése: MSZ EN ISO 13788 szerinti Glaser-számítás vagy MSZ EN 15026:2023 szerinti tranziens szimuláció — utóbbinál az éghajlati adatsor forrása és a szimulált évek száma is.
4. Párazáró vagy páraféklapos rendszernél a légtömörségi követelmény, mérési kötelezettséggel (MSZ EN ISO 9972), és minden áttörés részletrajza.
5. A felületi hőmérséklet és a penészkockázat igazolása fRsi-ként, az fRsi ≥ 0,70 követelménnyel és a 80%-os felületi relatív páratartalom kritériummal (MSZ EN ISO 13788), minden hőhídra külön — nem csak a falmező közepére.
6. A felületi hőátadási ellenállások értéke és forrása: a hőátbocsátási számításban MSZ EN ISO 6946:2017 szerinti táblázatos vagy C melléklet szerinti részletes érték, a nedvességvédelmi számításban a vonatkozó peremfeltétel — a kettő eltérését a jegyzőkönyvben jelölni kell.
7. Bevonat esetén: a deklarált sd- és w-érték, a teljesítménynyilatkozat száma, valamint az az egyértelmű kikötés, hogy a bevonat hőszigetelő rétegként az energetikai számításba nem kerül be (a CE-nyilatkozat a hővezetési tényezőnél NPD-t deklarál).
8. Kapillaraktív rendszernél a felület végleges befejezésének előírása: kizárólag V1 osztályú (sd < 0,14 m) bevonat, és a lakó tájékoztatása arról, hogy a későbbi átfestés csak ilyen anyaggal történhet.