Belső oldali hőszigetelés: mikor kockázat, és mikor az egyetlen megoldás

A hőszigetelés helyét az épületfizika egyértelműen eldönti: a hőszigetelő réteget a teherhordó szerkezet hideg oldalára, vagyis kívülre kell tenni. Ekkor a falazat a szigetelés melegebb oldalára kerül, hőmérséklete a belső levegőéhez közelít, a szerkezeten belüli kondenzáció kockázata megszűnik, a fal hőtároló tömege pedig a helyiség javára dolgozik. A belső oldali hőszigetelés ennek pontosan az ellentéte: a szerkezetet hidegen hagyja. Ezért a szakirodalom kényszermegoldásként kezeli — de nem tiltott megoldásként. A különbség az, hogy külső hőszigetelésnél a hibázás lehetősége kicsi, belső oldali szigetelésnél viszont a tervezési hiba néhány fűtési szezon alatt beázáshoz, penészhez vagy a fafödém gerendavégeinek károsodásához vezet.

Az alábbi anyag a döntési logikát mutatja be: mikor kerül elő egyáltalán a belső hőszigetelés kérdése, mi történik pontosan a falban, mely esetekben tilos hozzákezdeni, mit ront el a beavatkozás nyáron, és milyen ellenőrzés az, ami nélkül a tervező nem írhatja alá a rétegrendet. A számításokat végig ugyanazon a fiktív, de tipikus falszerkezeten vezetjük le, hogy az olvasó utána tudjon számolni.

Miért kerül elő egyáltalán: a négy kényszerhelyzet

A belső hőszigetelést gyakorlatilag soha nem szabadon választják. Négy olyan helyzet van, amelyben a külső oldali megoldás jogilag, tulajdonjogilag vagy geometriailag zárt, és ezért marad a belső oldal.

1. Védett vagy építészetileg értékes homlokzat

Műemléki védelem alatt álló, műemléki környezetben álló vagy helyi védettségű épületnél a homlokzat megjelenése nem változtatható meg. A kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény szerinti örökségvédelmi engedélyezési eljárásban egy 12–16 cm-es homlokzati hőszigetelő rendszer, amely eltünteti a párkányokat, ablakkeretezéseket, lábazati tagozatokat és a nyílászárók síkba állítását, jellemzően nem engedélyezhető. Ugyanez a helyzet tagolt téglahomlokzatnál, sgraffitónál, kváderezésnél és minden olyan felületnél, amelynek anyaga maga az építészeti érték. Ezekben az esetekben a hőtechnikai korszerűsítés egyetlen útja a belső oldal — vagy a homlokzaton olyan beavatkozás, amely a geometriát nem változtatja meg.

2. Társasházi közös tulajdon

A homlokzati fal a társasházakról szóló 2003. évi CXXXIII. törvény rendszerében közös tulajdon: az épület tartószerkezetei, illetve a közös használatra szolgáló épületrészek az alapító okirat eltérő rendelkezése hiányában a tulajdonostársak közös tulajdonában állnak. Ebből az következik, hogy egyetlen lakás tulajdonosa a saját lakása mögötti homlokzatszakaszt nem szigeteltetheti be egyoldalúan; ahhoz a közgyűlés hatáskörébe tartozó döntés kell. Ha a közgyűlés a homlokzati felújítást nem szavazza meg — ami panelházaknál, sávházaknál és belvárosi bérházaknál a leggyakoribb eset —, akkor a lakáson belüli munka az egyetlen, amit a tulajdonos a saját hatáskörében elvégeztethet. A belső hőszigetelés a lakás elhatárolt tulajdoni illetőségén belül marad, ezért önmagában nem igényel közgyűlési határozatot; a szerkezetbe hatoló beavatkozás (rögzítés a teherhordó falba) viszont már a közös tulajdont érinti, ezt érdemes előre tisztázni.

3. Telekhatáron álló fal, zártsorú beépítés

Zártsorú vagy hézagosan zártsorú beépítésnél, illetve oldalhatáron álló épületnél a fal külső síkja gyakran pontosan a telekhatáron van. Egy 10–16 cm vastag külső hőszigetelő rendszer ilyenkor a szomszéd telkére nyúlna át, amihez tulajdonosi hozzájárulás — a gyakorlatban szolgalmi jog bejegyzése — kellene, és a 253/1997. (XII. 20.) Korm. rendelet (OTÉK) szerinti építési helyet is túllépheti. Ugyanez a helyzet a tűzfalaknál és a közterületre néző földszinti falszakaszoknál, ahol a járda szélessége vagy a közterület-használati előírás nem enged 1–2 cm-nél többet.

4. Időszakosan fűtött, egyedi helyiség

A negyedik eset nem kényszer, hanem valódi műszaki előny. Ritkán vagy szakaszosan fűtött helyiségnél — templom, közösségi terem, hétvégi ház, egyetlen dolgozószoba egy nagy, fűtetlen épületben — a belső hőszigetelés éppen azért jó, amiért folyamatos használatnál rossz: leválasztja a helyiséglevegőt a fal nagy hőtároló tömegétől. A helyiség így percek–órák alatt felfűthető, nem napok alatt. Hogy pontosan mekkora tömegtől választjuk le, azt az MSZ EN ISO 13786:2017 szerinti effektív belső hőtároló kapacitás (κ, mértékegysége kJ/(m²·K)) adja meg — ezt a nyári viselkedésről szóló szakaszban vezetjük le számokkal, mert ugyanaz a leválasztás, ami itt előny, folyamatos használatnál hátrány.

A kockázat mechanizmusa: a harmatpont a szerkezetbe vándorol

Az alapfogalmak tisztázásával kell kezdeni. A hőátbocsátási tényező (U, mértékegysége W/(m²·K)) azt adja meg, mekkora hőáram halad át a szerkezet egy négyzetméterén egy kelvin hőmérséklet-különbség hatására. Reciproka a hőátbocsátási ellenállások összege, amelyet a rétegek hővezetési ellenállásából (R = d/λ, ahol d a rétegvastagság méterben, λ a hővezetési tényező W/(m·K)) és a két felületi hőátadási ellenállásból (Rsi belül, Rse kívül) állítunk össze. Az MSZ EN ISO 6946:2017 vízszintes hőáramra Rsi = 0,13 m²K/W és Rse = 0,04 m²K/W táblázatos értéket ír elő az U-érték számításához. A harmatpont az a hőmérséklet, amelyen az adott vízgőznyomású levegő telítetté válik: 20 °C-os, 50 % relatív páratartalmú beltéri levegőnél ez 9,3 °C.

A számítási példa egy tipikus, 20. század első feléből származó falazat: 38 cm tömör kisméretű téglafal 1,5 cm belső mészvakolattal és 2 cm külső mész-cement vakolattal. Ez a szerkezet Magyarországon több százezer épületben megtalálható.

A levezetés lépésenként: Rsi = 0,130; belső mészvakolat R = 0,015/0,70 = 0,021; téglafalazat R = 0,38/0,80 = 0,475; külső vakolat R = 0,02/0,87 = 0,023; Rse = 0,040 m²K/W. Az összeg R_összes = 0,689 m²K/W, ebből U = 1/0,689 = 1,45 W/(m²K). Összehasonlításul: a 7/2006. (V. 24.) TNM rendelet homlokzati falra 0,24 W/(m²K) követelményértéket ír elő, vagyis a fal a mai követelmény hatszorosát engedi át.

Most helyezzünk a belső oldalra 8,5 cm kalcium-szilikát táblát (λ = 0,065 W/(m·K)). Ennek hővezetési ellenállása R = 0,085/0,065 = 1,308 m²K/W. Az új összes ellenállás 0,689 + 1,308 = 1,997 m²K/W, ebből U = 1/1,997 = 0,50 W/(m²K). A hőátbocsátás (1,45 − 0,50)/1,45 = 0,655, azaz 65,5 % arányban javult — a táblás hőszigetelés hozzáadott R-jéből, kifogástalanul számítható módon. A kérdés az, hogy közben mi történt a fal belsejében.

A szerkezetben a hőmérséklet-lefutást a hőáramból számítjuk. Szigetelés előtt q = U · Δθ = 1,45 · 25 = 36,3 W/m² (20 °C beltéri és −5 °C külső hőmérséklet mellett). A régi fal belső síkja — az a felület, ahová a szigetelést tesszük — ekkor 20 − 36,3 · (0,130 + 0,021) = 14,5 °C. Szigetelés után q = 0,50 · 25 = 12,5 W/m², és ugyanez a sík 20 − 12,5 · (0,130 + 1,308) = 2,0 °C-ra hűl.

Ez a belső hőszigetelés teljes problémája egyetlen táblázatban. A helyiség felőli felület melegebb lett — ez jó, és ez a valódi komfortnyereség. A szigetelés mögötti sík viszont 14,5 °C-ról 2,0 °C-ra hűlt, vagyis jóval a beltéri levegő 9,3 °C-os harmatpontja alá. Ha oda vízgőz jut, kicsapódik. Korábban ugyanezen a helyen nem csapódhatott ki, mert a felület melegebb volt a harmatpontnál.

Az, hogy jut-e oda vízgőz, a rétegek páradiffúziós ellenállásától függ. Ezt az sd-értékkel jellemezzük (sd = μ · d, méterben, ahol μ a dimenziótlan páradiffúziós ellenállási szám), amely azt adja meg, hány méter nyugvó levegőréteg felelne meg ugyanannak a diffúziós ellenállásnak. Az alábbi táblázat μ-értékei az MSZ EN ISO 10456:2017 táblázatos tervezési értékeinek nagyságrendjét követik, tájékoztató jelleggel; konkrét tervezésnél a gyártói deklarált értéket kell használni.

Az arány fordított ahhoz képest, amit a szerkezet igényelne. Az MSZ EN ISO 13788:2013 szerinti Glaser-eljárás a vízgőznyomás és a telítési nyomás profiljának összevetéséből határozza meg, hol és mennyi kondenzátum keletkezik; a belőle levezetett, német tervezési gyakorlatban rögzült ökölszabály szerint a meleg oldali rétegek sd-összegének többszörösen meg kell haladnia a hideg oldaliakét. Itt ennek az ellenkezője áll fenn: a hideg oldalon tízszer akkora diffúziós ellenállás van, mint a melegen. Diffúzióra nyitott belső hőszigetelésnél tehát a téli félévben nedvesség halmozódik fel a határfelületen — hacsak nincs olyan mechanizmus, amely folyadékfázisban visszaszállítja azt a helyiség felé. Éppen ez a kapillaraktív rendszerek működési elve, amelyre később visszatérünk.

Mikor ne csinálja: párazáró réteg nedves falra, hőhidak kezelése nélkül

A belső hőszigetelés akkor okoz kárt, ha olyan falra kerül, amely a kiindulási állapotában sem száraz, vagy ha a beavatkozás megszünteti a fal egyetlen kiszáradási útját. A következő esetekben nem szabad hozzákezdeni, amíg az ok meg nem szűnik:

• Felszívódó talajnedvesség vagy hiányzó, illetve átszakadt talajnedvesség elleni szigetelés. A belső hőszigetelés a falban meglévő vizet bezárja, és a fagyhatárt beljebb tolja. A vízszintes falszigetelés helyreállítása minden esetben megelőzi a hőszigetelést.
• Sótartalmú, salétromos falazat. A sók higroszkóposak: a szigetelés mögötti hidegebb, párásabb környezetben megkötik a nedvességet, és a kikristályosodás szétfeszíti a vakolatot és a szigetelőtábla ragasztását.
• Csapóesőnek erősen kitett, repedezett vagy leromlott vakolatú homlokzat. A kívülről beszívott víz a belső hőszigetelés mögött már nem tud a helyiség felé kiszáradni.
• Hiányzó vagy sérült bádogozás, párkányfedés, ereszcsatorna. Egy pontszerű beázás belső hőszigetelés mögött hónapokig észrevétlen marad.
• Fafödém-gerendavégek a külső falba falazva. A gerendavég a szigetelés hideg oldalára kerül, miközben a helyiség párája a réseken át eléri. Ez a belső hőszigetelés legsúlyosabb, leggyakrabban alábecsült károsodási formája.
• Párazáró rétegek egymás után. Ha a fal külső oldalán bitumenes bevonat, cementes zárórétegek vagy zárt szerkezetű homlokzatfesték van, a belső oldali párazárás páracsapdát képez.

A csapóeső-terhelés számszerűsíthető. A DIN 4108-3 a homlokzatokat a w vízfelvételi együttható és az sd érték alapján osztályozza: „vízlepergető” az a felület, ahol w ≤ 0,5 kg/(m²·h⁰·⁵), sd ≤ 2 m, és a kettő szorzata w · sd ≤ 0,2 kg/(m·h⁰·⁵). A WTA 6-4 irányelv a belső hőszigetelés tervezéséhez ugyanezt a kritériumot használja előfeltételként: ha a homlokzat nem teljesíti, a belső hőszigetelés előtt a külső felületet rendbe kell tenni. A kritérium fizikai értelme, hogy a felület vizet ne szívjon be, de a bent lévő pára ki tudjon jutni.

Ez az a pont, ahol egy vékonyrétegű bevonat a belső hőszigetelés rendszerében szerepet kaphat — nem szigetelésként, hanem a külső oldal előkészítéseként, ott, ahol a vakolat cseréje műemléki vagy geometriai okból nem lehetséges. A MIG-ESP Exterior CE-teljesítménynyilatkozata az EN 15824:2017 harmonizált szabvány szerint vízfelvételre < 0,1 kg/(m²·h⁰·⁵), vízgőz-áteresztésre pedig sd = 0,05 m ± 0,02 m értéket deklarál.

Mikor az egyetlen helyes megoldás

Ha a négy kényszerhelyzet valamelyike fennáll, és a fal kiindulási állapota rendben van, akkor a belső hőszigetelés nemcsak megengedhető, hanem határozottan javasolt — mert az alternatíva nem a jobb megoldás, hanem a semmi. Ennek számszerű bizonyítéka a felületi hőmérsékleti tényező, az fRsi.

Az fRsi az MSZ EN ISO 13788:2013 szerinti dimenziótlan mutató: fRsi = (θsi − θe) / (θi − θe), ahol θsi a belső felületi hőmérséklet, θi a belső, θe a külső levegő hőmérséklete. Egyrétegű, hőhídmentes falmezőre ez az fRsi = 1 − U · Rsi alakra egyszerűsödik, és a számításnál a nedvességvédelmi Rsi = 0,25 m²K/W értéket kell használni, nem a hőtechnikai 0,13-at. A DIN 4108-2 és a hazai gyakorlat is fRsi ≥ 0,70 értéket vár el. A felületi hőmérséklet ebből visszaszámolható: θsi = θe + fRsi · (θi − θe).

A táblázat első két sora a belső hőszigetelés melletti legerősebb érv: a kezeletlen falfelület a szabad falmezőben sem teljesíti az fRsi ≥ 0,70 követelményt, vagyis penészkockázatos, mielőtt bármit is csinálnánk vele. A belső hőszigetelés ezt 0,64-ről 0,88-ra javítja, azaz a szabad falmezőben a követelmény fölé emeli, és ezzel érdemben csökkenti a penészképződés esélyét. A harmadik sor pedig azt mutatja, mi történik, ha a belső felületi ellenállást a szabványos érték helyett többszörösére vesszük fel: ugyanaz a fal a szabad falmezőben is megbukik a követelményen. Ez a sor nem a hőszigetelésről szól, hanem arról, hogy a peremfeltétel megválasztása a végeredményt is eldönti.

A három technológiai válasz: párazáró, kapillaraktív, páraszabályzó

A belső hőszigetelés nedvességtechnikai problémájára a szakma három, egymást kizáró elvi választ adott. Mindhárom működik, ha következetesen viszik végig; a károk túlnyomó része abból ered, hogy a kivitelezés két elvet kever.

1. Párazáró elv: a nedvességet be sem engedjük

A klasszikus megoldás: a szigetelőréteg (jellemzően ásványgyapot, PIR- vagy PUR-tábla) meleg oldalára folytonos párazáró réteg kerül, sd ≥ 100 m, gyakran alumíniumkasírozás vagy PE-fólia formájában. A számpéldánk falán ez az arányt 100 : 4,45 = 22 : 1 értékre fordítja meg, ami elméletileg megoldja a diffúziót. Két gyakorlati feltétele van, és mindkettő nehéz: a párazáró rétegnek folytonosnak kell lennie (minden dugalj, kapcsoló, csőáttörés, csatlakozó fal és födém mentén légtömören felragasztva), és a falnak a beavatkozás után is száraznak kell maradnia, mert befelé már nem tud kiszáradni. Egyetlen átszúrás vagy rosszul ragasztott átlapolás pontszerű kondenzációt hoz létre. A hazai tapasztalat szerint utólagos felújításnál — lakott lakásban, kész villanyszereléssel — a folytonosság gyakorlatilag nem biztosítható. Ehhez járul, hogy a beltéri burkolatok és bevonatok tűzvédelmi osztályát az Országos Tűzvédelmi Szabályzatról szóló 54/2014. (XII. 5.) BM rendelet szabályozza, ami a szerves habok belső oldali alkalmazását sok épülettípusban korlátozza.

2. Kapillaraktív elv: a nedvességet beengedjük, de visszaszállítjuk

A második iskola szándékosan lemond a párazárásról. A szigetelőanyag (kalcium-szilikát tábla, kalcium-szilikát-hidrát, farostlemez, egyes ásványi hőszigetelő táblák) diffúzióra nyitott, de nagy kapilláris vízszállító képességű: az Aw kapilláris vízfelvételi együttható (EN ISO 15148 szerint mérve) jellemzően 1,0 kg/(m²·h⁰·⁵) nagyságrendű. A határfelületen kicsapódó kondenzátum folyadékfázisban, kapillárisan visszavándorol a helyiség felőli felülethez, és onnan elpárolog. A rendszer így nedvességet vesz fel és ad le a fűtési szezon ritmusában, tartós felhalmozódás nélkül. Elengedhetetlen feltétele, hogy a teljes rétegrend kapillárisan összefüggő legyen: ragasztóhabarcs teljes felületen (nem pontragasztással), légrés nélkül, és a felületképzés is páranyitott — ásványi glettel és mészfestékkel, nem diszperziós festékkel vagy tapétával.

3. Páraszabályzó elv: változó ellenállású réteg

A harmadik megoldás a nedvességtől függő diffúziós ellenállású, úgynevezett páraszabályzó (feuchteadaptív) fólia. Ennek sd-értéke a környezeti páratartalommal változik: télen, száraz belső levegőnél 3–10 m, tehát párafékezőként viselkedik; nyáron, magas nedvességtartalomnál 0,2–0,5 m-re esik, és megnyitja a befelé irányuló kiszáradás útját. Ez a rendszer egyesíti a párazáró elv téli és a kapillaraktív elv nyári előnyét, cserébe a fólia folytonosságára ugyanolyan érzékeny, mint a párazáró változat.

A vékonyrétegű bevonatokat a gyártói kommunikáció gyakran ehhez a harmadik csoporthoz sorolja. A pontosság kedvéért érdemes megnézni, mit deklarál róluk a teljesítménynyilatkozat, és mit mond a gyártói tervezési tájékoztató.

Rétegvastagságok szembeállítva

A gyakorlati tervezés első kérdése az, mennyi helyet veszítünk. A következő táblázat mindegyik rendszernél azt a rétegvastagságot adja meg, amely a példaként vizsgált 38 cm-es téglafalat U = 1,45-ről U = 0,50 W/(m²K)-re viszi, vagyis ΔR = 1,308 m²K/W többletellenállást ad. A számítás d = ΔR · λ alakban végezhető el; a hozzáadott felületképzés (glett, festés) vastagságát nem tartalmazza.

A táblázatból leolvasható a valódi tervezési kompromisszum. Egy 3,5 m × 4,0 m alapterületű, két külső falú szoba két érintett falfelülete együtt 7,5 m hosszú; 8,5 cm kalcium-szilikát ebből 0,64 m² alapterületet vesz el, 3 cm PIR csak 0,23 m²-t. Ugyanakkor a PIR-változat egy folytonosan légtömör párazáró réteget követel, a kalcium-szilikátos nem. A választás tehát nem hőtechnikai, hanem kivitelezhetőségi kérdés: melyik rendszernél tudja a kivitelező garantálni a saját elve szerinti következetességet.

A MIG beltéri bevonat felhordása (Application of MIG Interior Coating)

A felvétel a beltéri bevonat felhordását mutatja be: az anyag festékszerű konzisztenciájú, hengerrel, illetve szórással hordható fel, a falon nem jelenik meg tartószerkezet, tábla, ragasztóhabarcs vagy rögzítőelem, és a munkafolyamat két, egymás után felhordott rétegből áll. Ez pontosan az a különbség, amit a fenti táblázat utolsó sora számokban fejez ki: a technológia nem táblás rendszer, hanem felületkezelés. Aki belső oldali hőtechnikai korszerűsítésben gondolkodik, ebből a videóból elsősorban azt tudhatja meg, milyen munkafolyamattal és milyen rétegvastagságban dolgozik a termék — és ebből következtethet arra, hogy melyik feladatra alkalmas: a kapillaraktív rendszer páranyitott felületképzésére és a száraz falazat felületi kezelésére igen, a hőszigetelő réteg szerepére nem.

Amit a belső hőszigetelés nyáron elront

A téli harmatpont-kérdés mellett van egy második, ritkábban tárgyalt következmény: a belső hőszigetelés leválasztja a helyiséget a fal hőtároló tömegéről. Télen ez a gyors felfűthetőség miatt előny lehet, nyáron viszont a helyiség hőmérséklet-ingadozását növeli. A jelenség az MSZ EN ISO 13786:2017 szerinti effektív belső hőtároló kapacitással (κ) számszerűsíthető, amelyben csak az a rétegvastagság vesz részt, ameddig a napi hőhullám behatol.

A harmadik eszköz, a külső felület hőterhelésének csökkentése azért kerül ide, mert éppen azokban az esetekben marad meg, amikor a homlokzat geometriája nem változtatható: a napsugárzás visszaverése rétegvastagság nélkül is működik. Erre a bevonatok közül a MIG-ESP-nek van akkreditált mérése.

A hőhíd kérdése — amit belső szigetelés nem old meg

A hőhíd olyan szerkezeti pont vagy vonal, ahol a hőáram sűrűsödik, és a belső felületi hőmérséklet a szabad falmezőnél alacsonyabb. Külső hőszigetelésnél a szigetelés folytonosan körbevihető, ezért a hőhidak zöme megszűnik. Belső hőszigetelésnél viszont a szigetelés minden csatlakozásnál megszakad — és nem is lehet másképp, mert a csatlakozó szerkezet a helyiségen belül folytatódik. A megszakítások:

• Belső válaszfal és teherhordó közfal becsatlakozása a külső falba — a fal a szigetelés hideg oldaláról „kihúzza” a hőt a helyiségbe, itt a legkisebb a felületi hőmérséklet.
• Födémcsatlakozás (padló és mennyezet síkja) — vasbeton födémnél különösen kritikus, mert a vasbeton hővezetési tényezője λ ≈ 1,55–2,10 W/(m·K), a téglafalazaténak több mint kétszerese.
• Ablak- és ajtókáva, szemöldök, könyöklő — a káva mélysége gyakran 5–8 cm, ide egy 8,5 cm-es szigetelőtábla nem fér be.
• Fafödém gerendavége a külső falban — nem csupán hőhíd, hanem faanyagvédelmi kockázat.
• Erkélylemez és konzolos szerkezet befüggesztése — belülről nem kezelhető.
• Fűtési csövek, kémények, szellőzőkürtők falba süllyesztett szakaszai.

A hőhidak hatását nem lehet kézi számítással megbecsülni: kétdimenziós, az MSZ EN ISO 10211:2017 szerinti numerikus számítás kell hozzá, amely megadja a Ψ vonalmenti hőátbocsátási tényezőt (W/(m·K)) és — ami itt fontosabb — a csomópont fRsi értékét. Az MSZ EN ISO 14683:2017 katalógusértékei belső hőszigetelésre általában nem alkalmazhatók, mert a katalógus külső oldali szigetelésre készült csomópontokat tartalmaz.

A tervezési feladat az, hogy a csomóponti fRsi is elérje a 0,70 értéket, azaz a felületi hőmérséklet 20/−5 °C mellett is 12,5 °C fölött maradjon. A bevett eszköz a szárnyszigetelés (Flankendämmung): a szigetelőréteget a csatlakozó belső falon és a födémen 30–50 cm hosszan, gyakran elvékonyodó vastagságban továbbvezetik. A WTA 6-4 irányelv ezt tervezési alapelvként rögzíti; a szükséges hosszt azonban minden csomóponton az MSZ EN ISO 10211:2017 szerinti számításnak kell megadnia, nem hüvelykujjszabálynak. Az ablakkávát minden esetben szigetelni kell, akár 1,5–2 cm-es, nagy teljesítményű (aerogél vagy kalcium-szilikát) réteggel, mert szigeteletlen káva mellett a belső hőszigetelés a káva penészesedését okozza — ez a leggyakoribb reklamáció.

Kötelező előfeltétel: higrotermikus ellenőrzés a konkrét falra

Belső hőszigetelést nem szabad katalógusból tervezni. Ugyanaz a rétegrend az egyik falon működik, a másikon tönkremegy — a különbséget a tájolás, a csapóeső-terhelés, a fal kiindulási nedvességtartalma, a beltéri páraterhelés és a fal anyaga adja. Ezért a szakma numerikus, időfüggő higrotermikus szimulációt vár el.

Fontos elhatárolás. Az MSZ EN ISO 13788:2013 szerinti Glaser-eljárás stacioner, havi átlagokkal dolgozó, kizárólag diffúziót figyelembe vevő számítás. Kapillaraktív belső hőszigetelésre nem alkalmas, mert éppen azt a mechanizmust nem ismeri, amelyen a rendszer működik: a folyadékfázisú kapilláris visszaszállítást. Nem ismeri továbbá a csapóeső-felszívást, a nedvességtárolást és a napsugárzás felületi hatását sem. A megfelelő eljárás az MSZ EN 15026:2023 szerinti, órás időlépésű, csatolt hő- és nedvességtranszport-szimuláció — ezt végzi a WUFI, a DELPHIN és a hasonló programok. A WTA 6-5 irányelv kifejezetten a belső hőszigetelés numerikus igazolására készült.

Egy elfogadható szimulációs jegyzőkönyvnek tartalmaznia kell a következőket:

1. a valós rétegrendet, rétegenként az anyagjellemzőkkel: λ, μ vagy sd, w vagy Aw kapilláris vízfelvételi együttható, nedvességtárolási függvény, sűrűség, hőkapacitás;
2. a helyszínhez rendelt, órás felbontású külső klímaadatsort (nem havi átlagot), a tájolás és a csapóeső-terhelés megadásával;
3. a belső klímát az MSZ EN 15026 vagy a WTA szerinti terhelési osztály megjelölésével (lakóépületnél rendszerint normál, uszodánál vagy konyhaüzemnél magas nedvességterhelés);
4. a fal kiindulási víztartalmát — nem gyári száraz állapotot, hanem a helyszínen mért vagy megalapozottan felvett értéket;
5. legalább 3–5 év, konvergenciáig futtatott szimulációt, hogy látható legyen, halmozódik-e a nedvesség évről évre;
6. az értékelést: a szerkezet összes víztartalmának éves lefutása (nem növekvő trend), a szigetelés és a fal határfelületén a relatív páratartalom, a penészkockázat izopleta-alapú (Sedlbauer-modell szerinti) megítélése, fafödém esetén a gerendavég faanyag-nedvességtartalma (tartósan 20 tömegszázalék alatt).

Ellenőrzőlista ajánlatkérés előtt

A következő kérdések tíz perc alatt megkülönböztetik a felkészült kivitelezőt a rutinból dolgozótól. Mindegyikre konkrét, számmal vagy dokumentummal alátámasztott választ kell kapni.

1. Megvizsgálta valaki a fal kiindulási nedvességtartalmát? Milyen módszerrel (fúrásminta gravimetriás, úgynevezett Darr-vizsgálata, kapacitív műszer), és mi az eredmény tömegszázalékban?
2. Van-e működő talajnedvesség elleni szigetelés, és milyen állapotban van a homlokzat vakolata, bádogozása, csapadékvíz-elvezetése?
3. Melyik nedvességtechnikai elvet követi a javasolt rendszer: párazáró, kapillaraktív vagy páraszabályzó? A rétegrend minden eleme — ragasztó, glett, festék — ugyanazt az elvet követi?
4. Készült-e MSZ EN 15026:2023 szerinti időfüggő higrotermikus szimuláció erre a falra, ezzel a tájolással? Kérje el a jegyzőkönyvet, és nézze meg, szerepel-e benne a szimulált időszak és a víztartalom éves lefutása.
5. Milyen fRsi értéket adnak a csomópontok (válaszfal-becsatlakozás, födém, ablakkáva) az MSZ EN ISO 10211:2017 szerinti számítás alapján? Eléri-e mindegyik a 0,70 értéket?
6. Hogyan oldják meg az ablak- és ajtókáva szigetelését, és milyen hosszan vezetik fel a szárnyszigetelést a csatlakozó falakra és a födémre?
7. Van-e fafödém, és a gerendavégek hol helyezkednek el a falban? Ha van, hogyan biztosítják a gerendavég körüli légtömörséget és a faanyag 20 tömegszázalék alatti nedvességtartalmát?
8. Milyen a helyiség szellőztetése a beavatkozás után? Belső hőszigetelés után a fal páratároló képessége lecsökken, ezért a szellőzés (ablaknyitási rend vagy gépi szellőzés) a rendszer része, nem opció.
9. Milyen tűzvédelmi osztályú a beépítendő anyag a CE-teljesítménynyilatkozata szerint, és megfelel-e az 54/2014. (XII. 5.) BM rendelet szerinti követelménynek erre a helyiségre?
10. Milyen dokumentumot ad át a munka végén: teljesítménynyilatkozatokat, rétegrendi rajzot, a szimuláció jegyzőkönyvét és a hőhídszámítást?

Összefoglalás: mit írjon a tervlapra, és mit kérdezzen a kivitelezőtől

A belső oldali hőszigetelés önmagában sem nem jó, sem nem rossz megoldás — a tervezés minősége dönti el. Épületfizikailag kockázatos, mert a szigetelés mögötti falsíkot a példaszámításunkban 14,5 °C-ról 2,0 °C-ra hűti, azaz jóval a beltéri levegő 9,3 °C-os harmatpontja alá, és mert a helyiség felőli hőtároló tömeget mintegy 200 kJ/(m²·K)-ről 11 kJ/(m²·K)-re csökkenti. Ugyanakkor ugyanez a beavatkozás a szabad falmezőben az fRsi értéket 0,64-ről 0,88-ra javítja, vagyis a felületet a 12,6 °C-os penészküszöb fölé emeli. A hatások egyszerre igazak, és mindegyiket számolni kell.

A tervezőnek a tervlapon négy dolgot kell rögzítenie: a rétegrendet a nedvességtechnikai elv megnevezésével, a hivatkozott MSZ EN 15026:2023 szerinti szimuláció azonosítóját és eredményét, a csomópontok fRsi értékét az MSZ EN ISO 10211:2017 szerinti számításból, valamint a szárnyszigetelés hosszát minden csatlakozásnál. A megrendelőnek pedig azt érdemes megjegyeznie, hogy a legdrágább hiba nem a rossz szigetelőanyag, hanem az elmaradt előzetes vizsgálat: nedves falra vagy leromlott homlokzat mögé tett belső hőszigetelés két-három fűtési szezon alatt megbukik, és a bontással együtt többe kerül, mint amennyit a felújítás ért volna.

A vékonyrétegű bevonatok — köztük a MIG-ESP Interior és Exterior — helye ebben a rendszerben pontosan körülhatárolható. Hőszigetelő rétegként nem jönnek szóba: a CE-teljesítménynyilatkozat a hővezetési tényezőnél NPD-t deklarál, ezért energetikai számításba nem vihetők be, és a gyártó saját rétegtáblája szerint is 0,003 m²K/W nagyságrendű a réteg ellenállása. Ellenben az EN 15824:2017 szerint deklarált sd = 0,05–0,06 m és a kültéri változat < 0,1 kg/(m²·h⁰·⁵) vízfelvétele alapján a bevonat teljesíti azt a felületi kritériumot, amelyet a WTA 6-4 a belső hőszigetelés előfeltételeként a homlokzatra előír — vagyis ott lehet a helye, ahol a homlokzat csapóeső elleni védelmét kell javítani anélkül, hogy a fal páratechnikailag lezáródna, és ahol a vakolat cseréje műemléki vagy geometriai okból kizárt. Nyáron ehhez járul az akkreditáltan mért napsugárzás-visszaverés, amely a külső felület hőterhelését csökkenti — ez a leválasztott hőtároló tömeget nem pótolja, de a nyári túlmelegedés elleni eszköztár része. Ez nem hőszigetelési, hanem nedvességtechnikai és felületi hővédelmi szerep — a belső hőszigetelés sikere viszont éppen ezeken múlik.