Hőszigetelési fogalomtár: λ, U, R, Rsi/Rse, Sd, emisszivitás egy helyen

A hőszigetelés fogalmait ez a fogalomtár azoknak foglalja össze, akik hőszigetelési ajánlatot, teljesítménynyilatkozatot, WUFI- vagy Ubakus-jegyzőkönyvet, illetve energetikai számítást olvasnak, és pontosan tudni akarják, mit jelentenek a bennük szereplő számok. Tíz olyan fogalmat tárgyalunk, amely a gyakorlatban a legtöbb félreértést okozza: a hővezetési tényezőt (λ), a hőellenállást (R), a hőátbocsátási tényezőt (U), a felületi hőátadási ellenállásokat (Rsi, Rse), az emisszivitást, a páradiffúziós egyenértékű légrétegvastagságot (Sd), a harmatpontot és a kapillaraktivitást, a fáziseltolást, a Knudsen-effektust és végül az NPD jelölést a CE-teljesítménynyilatkozatokon.

A fogalmakat nem elvont példákon mutatjuk be, hanem egy konkrét, dokumentált falszerkezeten: azon a budapesti, Manfréd úti hátszellőztetett homlokzatú épületen, amelyről a MIG mbH magyar forgalmazói anyagában két, egymással párba állított hőtechnikai jegyzőkönyv is szerepel. Ugyanez a szerkezet szolgál a legjobb szemléltetésül arra is, hol csúszik el a leggyakrabban a vékonyrétegű bevonatok hőtechnikai értékelése. Az eredmény előre kimondható: a fogalmak közül a legtöbb vitát nem a λ vagy az U okozza, hanem az Rsi — a felületi hőátadási ellenállás, amelyet a legkevesebben ellenőriznek, és amelyre az egész számítás érzékeny.

λ — hővezetési tényező: mit mér, és milyen körülmények között

A hővezetési tényező (jele: λ, mértékegysége W/(m·K)) azt fejezi ki, hogy egy anyagban mekkora hőáram halad át egységnyi vastagságon, egységnyi hőmérséklet-különbség hatására. Kisebb λ jobb hőszigetelő képességet jelent. Fontos, hogy a λ anyagjellemző: a rétegvastagságtól független, és önmagában nem mond meg semmit arról, hogy egy szerkezet mennyit szigetel.

A λ nem egyetlen szám, hanem mérési körülményekhez kötött érték. A laboratóriumi meghatározás védettforró-lemezes (MSZ EN 12667, MSZ EN 12664) vagy hőárammérős eljárással történik, jellemzően 10 °C közepes hőmérsékleten, kiszárított mintán — ezt jelöli a λ10,dry írásmód. A tervezési értéket (λdesign) ebből az MSZ EN ISO 10456 szerinti átszámítással kapjuk, amely figyelembe veszi a nedvességtartalmat, a hőmérsékletet és az öregedést. Ez az átszámítás a fogalomtár egyik legfontosabb eleme: a víz hővezetése 20 °C-on mintegy 0,60 W/(m·K), ami a nyugvó levegő 0,026 W/(m·K) értékének nagyjából 23-szorosa. Ezért romlik el egy falazat hőtechnikai teljesítménye nedvesedéskor — a pórusokban ülő víz nagyságrenddel jobb hővezető annál a levegőnél, amelyet kiszorít.

A táblázat alsó harmada mutatja meg, miért érdemes a fogalmakat pontosan használni. A „hőszigetelő vakolat” megnevezést az EN 998-1 két osztályhoz köti: T2 esetén λ ≤ 0,20 W/(m·K), T1 esetén λ ≤ 0,10 W/(m·K). Ez a hazai és európai gyakorlatban az a küszöb, amely alatt egy vakolatot hőszigetelőnek szokás nevezni. A MIG-ESP termékek harmonizált szabványa azonban nem az EN 998-1, hanem az EN 15824:2017 (szerves kötőanyagú kültéri és beltéri vakolatok) — a teljesítménynyilatkozat a terméket kifejezetten „szerves kötőanyagú vékonyrétegű szigetelővakolat” néven írja le. Ez a szabvány egyáltalán nem tartalmaz hőtechnikai osztályozást: csak azt kérdezi, hogy a gyártó deklarál-e hővezetési tényezőt. A teljesítménynyilatkozatokon ezen a helyen NPD áll. Erről a fogalomtár utolsó szakasza szól részletesen.

R — hőellenállás és a rétegek összeadása

A hőellenállás (jele: R, mértékegysége m²K/W) egy adott vastagságú, homogén réteg hővezetéssel szembeni ellenállása. Számítása egyszerű hányados: R = d / λ, ahol d a réteg vastagsága méterben, λ a hővezetési tényezője W/(m·K)-ban. A λ-val ellentétben az R már nem anyagjellemző, hanem szerkezeti jellemző: benne van a vastagság.

Egymás mögötti, síkpárhuzamos rétegeknél az ellenállások összeadódnak. A teljes hőellenállás az MSZ EN ISO 6946:2017 szerint: R_T = Rsi + ΣR_i + Rse, ahol Rsi és Rse a belső, illetve külső felületi hőátadási ellenállás. Nem homogén (például faszerkezettel vagy fémprofillal átszőtt) rétegeknél ez a puszta összeadás nem elég: a szabvány kombinált módszere szerint felső és alsó becslő értéket kell képezni, és azok számtani közepét használni.

Az alábbi rétegtábla egy valós jegyzőkönyvből származik: hátszellőztetett klinkerburkolatú, 20 cm vasbeton teherhordó falszerkezet, kétrétegű ásványgyapot hőszigeteléssel, belül mészcement vakolattal és diszperziós festéssel. Ez lesz a fogalomtár referenciafala.

A táblázat a jegyzőkönyv adatait változtatás nélkül adja vissza — és éppen ezért érdemes rajta gyakorolni az ellenőrzést. A 4. sor önmagában ellentmondásos: egy „050” jelű ásványgyapot megnevezése λ = 0,050 W/(m·K)-t jelent, amiből 2,5 cm-nél R = 0,025 / 0,050 = 0,500 m²K/W következne; a jegyzőkönyv viszont λ = 0,500 W/(m·K)-val és R = 0,050 m²K/W-tal számol, és a teljes 1,626 m²K/W is ezzel az utóbbi értékkel jön ki. A két lehetőség között 0,45 m²K/W a különbség, ami a fal U-értékét 0,62-ről 0,48 W/(m²·K)-ra vinné. Ez a fajta belső ellentmondás egy rétegtáblában néhány osztás alatt kiszűrhető, és mindig a számítás készítőjétől kell tisztázni.

Két további részlet érdemel figyelmet. Az egyik: a hátszellőztetett légrés és az előtte lévő klinkerburkolat hőellenállása nem számít bele a szerkezetbe. Az MSZ EN ISO 6946:2017 szerint erősen szellőztetett légréteg mögötti szerkezetnél a burkolatot figyelmen kívül kell hagyni, és a külső felületi hőátadási ellenállás helyére a belső oldali értéket kell tenni — ezért szerepel a jegyzőkönyvben Rse = 0,130 a szokásos 0,04 helyett. A másik: a 0,05 cm vastag diszperziós festés hőellenállása 0,001 m²K/W, azaz a teljes szerkezet hőellenállásának 0,06 százaléka. Ez nem a festék hibája — ez a vékonyrétegek geometriai adottsága.

Érdemes ezt viszonyítani. Egyetlen centiméter fehér EPS hőellenállása R = 0,01 / 0,038 = 0,263 m²K/W, azaz a fenti bevonatréteg hőellenállásának mintegy 84-szerese. Megfordítva: ahhoz, hogy egy 0,5 mm-es réteg egyetlen centiméter EPS hőellenállását hozza, λ = 0,0005 / 0,263 = 0,0019 W/(m·K) hővezetési tényező kellene. Ez légköri nyomású, szilárd anyagnál nem elérhető: a legjobb evakuált vákuumszigetelő panelek magja is 0,004 W/(m·K) körül van, és ott a vákuum végzi a munkát.

U — hőátbocsátási tényező: a végeredmény, amit a jogszabály kér

A hőátbocsátási tényező (jele: U, mértékegysége W/(m²·K)) a teljes hőellenállás reciproka: U = 1 / R_T. Azt mondja meg, mekkora hőáram halad át a szerkezet egy négyzetméterén, ha a két oldal levegője között 1 K a hőmérséklet-különbség. Ez az a szám, amelyet a hazai szabályozás — a 7/2006. (V. 24.) TNM rendelet — az épülethatároló szerkezetekre előír, és amelyet az energetikai tanúsítás bemenő adatként használ.

A referenciafalra: U = 1 / 1,626 = 0,615 ≈ 0,62 W/(m²·K). A jegyzőkönyvben szereplő érték ezzel megegyezik. Ez az utánaszámolhatóság az, amit minden hőtechnikai jegyzőkönyvtől el kell várni: a rétegtáblából, a felületi ellenállásokból és négy alapműveletből ki kell jönnie a fejlécben hirdetett U-értéknek.

Rsi és Rse — felületi hőátadási ellenállás, a leggyakrabban félreértett kettős

A felületi hőátadási ellenállás (Rsi belül, Rse kívül, mértékegysége m²K/W) nem a szerkezet része, hanem a szerkezet felülete és a mellette lévő levegő közötti hőátadás ellenállása. Definíció szerint a hőátadási tényező reciproka: Rs = 1 / h = 1 / (hr + hc), ahol hr a sugárzásos, hc a konvektív hőátadási tényező W/(m²·K)-ban. A hővezetéses tagot a szabvány elhanyagolja.

Az MSZ EN ISO 6946:2017 táblázatos felületi ellenállásokat ad meg, a hőáram irányától függően. Ezek azok a számok, amelyek minden energetikai számítás alapértelmezett peremfeltételei.

Honnan jön a 0,13-as érték?

A sugárzásos tag: hr = ε · hr0, ahol ε a felület hosszúhullámú félgömbi emisszivitása, hr0 pedig a fekete test sugárzási hőátadási tényezője, hr0 = 4 · σ · T_m³. Behelyettesítve σ = 5,67 · 10⁻⁸ W/(m²·K⁴) Stefan–Boltzmann-állandót és T_m = 293,15 K (20 °C) közepes hőmérsékletet: hr0 = 4 · 5,67 · 10⁻⁸ · 293,15³ = 5,71 W/(m²·K). Egy hagyományos, ásványi belső felület emisszivitása ε ≈ 0,9, tehát hr = 0,9 · 5,71 = 5,14 W/(m²·K). A konvektív tagot az MSZ EN ISO 6946:2017 C melléklete rögzíti, irányfüggően: felfelé irányuló hőáramnál hci = 5,0, vízszintesnél hci = 2,5, lefelé irányulónál hci = 0,7 W/(m²·K). Vízszintes hőáramra tehát h = 5,14 + 2,5 = 7,64, ebből Rsi = 1 / 7,64 = 0,131 m²K/W — pontosan a táblázatos 0,13.

Ez a levezetés azért fontos, mert megmutatja, mit szabad a szabvány szerint módosítani, és mit nem. Az MSZ EN ISO 6946:2017 6.4 pontja és a normatív C melléklet valóban lehetővé teszi, hogy alacsony emissziójú felületnél a táblázatos érték helyett részletes számítást végezzenek — de kizárólag a sugárzási tagon, az ε megváltoztatásával. A konvektív tag (hci, illetve kültéren hce = 4 + 4v, ahol v a szélsebesség m/s-ban, tehát szélcsendben is legalább 4 W/(m²·K)) rögzített marad. Ebből következik a felső korlát: még tökéletes, ε → 0 emisszivitású felülettel is Rsi ≤ 1 / 2,5 = 0,40 m²K/W és Rse ≤ 1 / 4 = 0,25 m²K/W.

Nézzük meg, mit jelent ez a referenciafalon. A gyártói dokumentáció a két jegyzőkönyvet párba állítva közli: ugyanaz a szerkezet szerepel bennük, a belső diszperziós festés helyén 0,5 mm MIG-ESP Interior bevonattal.

A növekmény fennmaradó része, 0,003 m²K/W, maga a bevonatréteg — a jegyzőkönyv 1. sorában szereplő 0,05 cm-es, azaz 0,5 mm-es tétel, amelyből nettó 0,002 m²K/W marad, mert a helyére került diszperziós festés 0,001 m²K/W-ja kiesik. Érdemes megjegyezni, hogy a gyártói alkalmazási leírás 2 × 200 µm, összesen 0,40 mm rétegvastagságot ír elő, a jegyzőkönyv viszont 0,5 mm-rel modellez.

Emisszivitás és reflexió — a sugárzásos hőcsere nyelve

Az emisszivitás (jele: ε, mértékegység nélküli, 0 és 1 közötti szám) azt fejezi ki, hogy egy felület a fekete testhez képest hányad részét sugározza ki a rá jellemző hőmérsékleten kibocsátható hősugárzásnak. A hőtechnikában két, egymással könnyen összekeverhető mennyiséggel dolgozunk, és a fogalomtár egyik legfontosabb megkülönböztetése éppen ez.

Az első a hosszúhullámú (termikus) emisszivitás. Ez a 7–14 µm hullámhossztartományra vonatkozik, mert szobahőmérsékleten itt van a hősugárzás energiacsúcsa, és ez az a szám, amely a fenti hr = ε · hr0 képletbe kerül. Mérése félgömbi emissziómérővel történik, EN 15976 vagy ASTM C1371 szerint, a súlyozott kiértékelés módszertanát az ASTM E408 adja. A második a napsugárzás-visszaverés (solar reflectance, TSR — total solar reflectance), amely a 300–2500 nm tartományra vonatkozik, tehát az érkező napenergiára. Mérése ASTM E903 vagy ASTM C1549 szerint, az összesített minősítés az ASTM E1980 szerinti SRI (solar reflectance index). A két szám fizikailag független egymástól: egy felület lehet kiváló napsugárzás-visszaverő, miközben a hosszúhullámú emisszivitása magas.

Egy harmadik, gyakran figyelmen kívül hagyott különbségtétel a normál irányú és a félgömbi emisszivitás elválasztása. A terméklapok jellemzően a normál irányú értéket (εn) közlik — az alábbi táblázat gyártói sora is így van jelölve —, az MSZ EN ISO 6946 sugárzási tagja viszont a félgömbi emisszivitással dolgozik. A kettő nem azonos, és a különbség anyagtípustól függően több százalékos, ezért a terméklapi εn önmagában nem helyettesíti a szabvány szerinti számításhoz szükséges bemenő adatot.

Sd — páradiffúziós egyenértékű légrétegvastagság

A páradiffúziós ellenállási szám (jele: µ, mértékegység nélküli) azt mondja meg, hányszor nagyobb egy anyag vízgőzzel szembeni ellenállása ugyanolyan vastag nyugvó levegőrétegénél. Mivel ez a szám a rétegvastagságtól függetlenül nem használható, a gyakorlatban a páradiffúziós egyenértékű légrétegvastagsággal dolgozunk: Sd = µ · d, mértékegysége méter. Az Sd tehát azt fejezi ki, hány méter nyugvó levegőréteggel egyenértékű a réteg páradiffúziós ellenállása. A mérés szabványa az MSZ EN ISO 12572 (csészés módszer).

Az alkalmazási leírás szerint a bevonatot két rétegben, rétegenként 200 µm nedvesfilm-vastagsággal, összesen 0,40 mm-re kell felhordani, réteg-vastagságmérő fésűvel ellenőrizve. A deklarált Sd = 0,05 m értéket ezzel a rétegvastagsággal elosztva a páradiffúziós ellenállási szám µ = 0,05 / 0,0004 = 125; ha a jegyzőkönyvekben modellezett 0,5 mm-rel számolunk, µ = 100. A 100–125 közötti nagyságrend porózus, páraáteresztő vakolatfilmre valóban jellemző érték.

A vízfelvételi együttható (jele: w vagy Aw, mértékegysége kg/(m²·h^0,5)) a kapilláris vízfelvétel sebességét méri, szabványa az MSZ EN ISO 15148. Az EN 1062-1 három osztályt különböztet meg: W1 nagy vízfelvétel (w > 0,5), W2 közepes (0,1 < w ≤ 0,5), W3 kicsi (w ≤ 0,1). A kültéri MIG-ESP Exterior deklarált értéke ennek alapján a W3 osztályba, az Sd-értéke pedig a V1 osztályba esik. A táblázat utolsó oszlopa ugyanakkor mindhárom terméknél NPD-t mutat: a hővezetési tényezőre nincs deklarált teljesítmény.

A két páratechnikai szám együtt értékelendő. A homlokzati bevonatokra a szakirodalomban használatos Künzel-kritérium három feltételt szab: Sd < 0,2 m, w < 0,5 kg/(m²·h^0,5) és a kettő szorzata w · Sd < 0,2 kg/(m·h^0,5). Behelyettesítve a deklarált értékeket: Sd = 0,05 m < 0,2 rendben; w < 0,1 < 0,5 rendben; a szorzat w · Sd < 0,1 · 0,05 = 0,005 kg/(m·h^0,5), ami a 0,2-es küszöb negyvenede. A deklarált értékek alapján tehát a bevonat mindhárom kritériumot tág ráhagyással teljesíti: nem zárja el a falszerkezetet a kiszáradás elől, miközben az esővíz kapilláris behatolását erősen korlátozza. Ez a bevonat egyik ténylegesen deklarált, harmadik fél előtt is vállalható tulajdonsága — szemben a hővezetési tényezővel, amelynél NPD áll.

Harmatpont, kondenzáció, kapillaraktivitás

A harmatpont az a hőmérséklet, amelyen az adott víztartalmú levegő telítetté válik, azaz relatív páratartalma eléri a 100 százalékot. Számpélda: 20 °C hőmérsékletű levegő telítési gőznyomása körülbelül 2 340 Pa; 50 százalék relatív páratartalomnál a tényleges parciális gőznyomás 1 170 Pa; az a hőmérséklet, ahol a telítési nyomás 1 170 Pa, körülbelül 9,3 °C. Tehát 20 °C-os, 50 százalék páratartalmú helyiséglevegőnél a felületi kondenzáció 9,3 °C alatti falfelületi hőmérsékletnél indul meg.

A penészgombák azonban nem várják meg a kondenzációt. A csírázáshoz körülbelül 80 százalék felületi relatív páratartalom is elég. Ugyanezzel a példával: 1 170 / 0,8 = 1 462,5 Pa telítési nyomás kell, ami körülbelül 12,6 °C felületi hőmérsékletnek felel meg. A penészkockázat tehát több mint három kelvinnel a harmatpont felett kezdődik — ezért helytelen a penészvédelmet a harmatponthoz kötni, és ezért nem a harmatpont a nedvességtechnikai igazolás mérőszáma.

A normatív kritérium az MSZ EN ISO 13788 szerinti hőmérsékleti tényező: fRsi = (θ_si − θ_e) / (θ_i − θ_e). A DIN 4108-2 és a hazai gyakorlat egyaránt fRsi ≥ 0,70 értéket követel meg. Ellenőrizzük, hogy a 0,70 honnan jön: θ_i = 20 °C, θ_e = −5 °C, θ_si = 12,6 °C mellett fRsi = (12,6 + 5) / 25 = 0,704. A követelményérték tehát pontosan a penészküszöbre van kalibrálva.

A kapillaraktivitás annak a képessége, hogy egy réteg a folyékony halmazállapotú vizet kapilláris úton elszállítja a kondenzáció helyéről, és a felület felé vezeti, ahonnan elpárologhat. Ez a mechanizmus a belső oldali szigeteléseknél kulcsfontosságú, mert lehetővé teszi a párazáró réteg nélküli megoldást. Jellemzésére a fent említett w-érték (MSZ EN ISO 15148) és a nedvességtárolási függvény (MSZ EN ISO 12571) szolgál. Egy réteg kapillaraktivitása csak akkor mondható ki, ha ez a két mérés megvan; az önmagában jó Sd-érték csak azt bizonyítja, hogy a gőz átjut, nem azt, hogy a folyékony víz elszállítódik.

Fáziseltolás és hőtárolás

A fáziseltolás (angolul time shift, mértékegysége óra) azt mondja meg, mennyi idő alatt jut át a külső hőmérséklet-hullám csúcsa a szerkezeten. A hozzá tartozó két másik mennyiség az amplitúdó-csillapítás (mértékegység nélküli szám, amely megmondja, hányad részére csökken a hőmérséklet-ingadozás amplitúdója) és annak reciproka, a hőmérséklet-amplitúdó arány (TAV). Mindhármat az MSZ EN ISO 13786 szerinti dinamikus hőtechnikai számítás adja. A fáziseltolást nem a hőellenállás, hanem a szerkezet hőtároló képessége, azaz a rétegek sűrűségének, fajhőjének és vastagságának szorzata hozza létre.

Ez a fogalom azért került a listára, mert vékonyrétegű bevonatoknál gyakran szóba kerül a nyári hővédelem kapcsán. A referenciafal két jegyzőkönyve pontosan megmutatja, mit lehet ilyenkor várni.

Knudsen-effektus — miért van a listában

A Knudsen-effektus akkor lép fel, amikor egy gázt olyan szűk térbe zárunk, hogy a gázmolekulák közepes szabad úthossza összemérhetővé válik a tér méretével. Levegőben, 20 °C-on és 101 325 Pa nyomáson a közepes szabad úthossz körülbelül 68 nm. A jellemző mérőszám a Knudsen-szám: Kn = ℓ / d, ahol ℓ a közepes szabad úthossz, d a jellemző méret. Ritkulási hatás Kn > 0,01 fölött kezd jelentkezni, Kn > 1 fölött a molekulák gyakrabban ütköznek a falnak, mint egymásnak — ez a szabadmolekuláris tartomány, ahol a gáz hővezetése erősen visszaesik.

A hatás számszerűsítésére a Kaganer-összefüggést szokás használni: λ_gáz(Kn) = λ_gáz,0 / (1 + 2 · β · Kn), ahol β a levegőre nagyjából 1,5–2. Számpélda 50 nm-es pórusra: Kn = 68 / 50 = 1,36, ebből λ_gáz = 0,026 / (1 + 2 · 2 · 1,36) = 0,026 / 6,44 = 0,004 W/(m·K). A pórusban lévő levegő hővezetése tehát valóban a hatodára eshet. Ezen az elven működnek a vákuumszigetelő panelek és az aerogélek — ott azonban vagy a nyomást csökkentik (ami a szabad úthosszt növeli), vagy a szilárd váz aránya elhanyagolható.

MIG DHMb Lining Technologie — magyar nyelvű technológiai bemutató (21 perc)

A gyártó magyar nyelvű technológiai bemutatója ezt a gondolatmenetet vezeti végig: bemutatja a közepes szabad úthossz fogalmát, az effúziót (a gázmolekulák átáramlását a szabad úthossznál kisebb nyílásokon), és ebből vezeti le, hogy a bevonat mikromembrán-szerkezetében a konvekció elhanyagolható. A videó másik, hangsúlyos szála a falszerkezet kiszárítása: a magyarázat szerint a száraz fal maga a természetes szigetelés. Ez a második állítás épületfizikailag helytálló irány — a nedves falazat λ-ja valóban lényegesen rosszabb a szárazénál, ahogy azt a fogalomtár első szakasza is rögzíti —, de a hatás a falazat hővezetési tényezőjén keresztül érvényesül, nem a bevonatén, és a mértékét összehasonlító mérés nélkül nem lehet számszerűsíteni. A számszerűsítéshez a bevonat négy páratechnikai alapadata kellene akkreditált labortól: µ és Sd (MSZ EN ISO 12572), Aw (MSZ EN ISO 15148), nedvességtárolási függvény (MSZ EN ISO 12571) és nedvességi átszámítási együttható (MSZ EN ISO 10456) — ezzel a WUFI a szárítást peremfeltétel-átírás nélkül modellezni tudná.

A fogalmi különbségtétel, amelyre érdemes figyelni: a Knudsen-effektus a pórus belsejére, azaz az anyagon belüli hővezetésre vonatkozik. A felületi hőátadási ellenállás ezzel szemben a falfelület feletti termikus határrétegben zajló folyamat, amelynek vastagsága függőleges belső falnál 5–50 mm nagyságrendű. Ennek a határrétegnek a Knudsen-száma 10⁻⁵–10⁻⁶ körüli, míg a ritkulási hatás küszöbe Kn > 0,01 — ez öt-hat nagyságrendnyi eltérés. A két tartományt tehát nem lehet egymással helyettesíteni: a pórusra érvényes érvelés a határrétegre nem vihető át.

NPD — amikor a teljesítménynyilatkozat azt írja: nincs meghatározva

Az NPD rövidítés jelentése „No Performance Determined”, magyarul „nincs meghatározott teljesítmény”. A 305/2011/EU építési termék rendelet (CPR) III. melléklete szerinti teljesítménynyilatkozaton ez azt jelenti, hogy a gyártó az adott lényeges jellemzőre nem deklarál teljesítményt. Ez önmagában nem hiba és nem szabálytalanság: a rendelet 6. cikke csak azt követeli meg, hogy legalább egy lényeges jellemzőre legyen deklarált teljesítmény, a többinél az NPD megengedett — jellemzően azért, mert a termék tervezett felhasználása az adott jellemzőt nem érinti, vagy mert a gyártó nem kívánja vizsgáltatni.

A következmény viszont egyértelmű: amire NPD áll, arra a termék nem rendelkezik deklarált teljesítménnyel, tehát az az érték semmilyen hatósági számításba nem vihető be. A hazai energetikai számítás — a 7/2006. (V. 24.) TNM rendelet szerinti igazolás és az energetikai tanúsítás — az anyagok tervezési hővezetési tényezőjével dolgozik, amelyet vagy a termék deklarált teljesítményéből, vagy szabványos táblázatos értékből kell venni. Deklarálatlan λ-val hőszigetelő rétegként beszámítani nem lehet.

Összefoglalás: mit írjon a tervlapra, és mit kérdezzen a kivitelezőtől

A fogalomtár tíz tétele közül a gyakorlatban négy dönti el, hogy egy hőtechnikai számítás megáll-e: a λ deklarált-e, a rétegtáblában szereplő Rsi és Rse szabvány szerinti-e, az Sd és a w együtt teljesíti-e a homlokzati kritériumokat, és az fRsi eléri-e a 0,70-et. A többi ezekből következik.

• Tervezőknek — a rétegrendi számításban: a felületi hőátadási ellenállásokat az MSZ EN ISO 6946:2017 táblázatos értékei szerint vegye fel (0,10 / 0,13 / 0,17 és 0,04), hátszellőztetett burkolat mögött Rse = Rsi. Ha alacsony emissziójú felülettel részletes számítást végez a C melléklet szerint, a konvektív tagot hagyja a szabvány szerinti értéken, és a felhasznált félgömbi ε-t hivatkozott mérési jegyzőkönyvvel támassza alá.
• Tervezőknek — a nedvességtechnikai igazolásban: az fRsi ≥ 0,70 kritériumot az MSZ EN ISO 13788 szerint mutassa ki, és a felületi hőmérsékletet ugyanabból az Rsi-értékből számítsa, amellyel az U-értéket számolta. Két különböző peremfeltétel-készlet egyazon számításban nem használható.
• Tervezőknek — a termékadatok forrásaként: hőtechnikai adatot csak deklarált teljesítményből vagy szabványos táblázatos értékből vegyen. NPD-s hővezetési tényezőt semmilyen formában — virtuális rétegként sem — ne vigyen be a számításba.
• Lakossági megrendelőknek — az ajánlatkéréskor: kérje el a termék CE-teljesítménynyilatkozatát, és nézze meg a hővezetési tényező sorát. Kérdezze meg, hogy a hirdetett U-érték melyik dokumentumból származik, és milyen Rsi-értékkel számolták.
• Lakossági megrendelőknek — az összehasonlításnál: két ajánlat U-értéke csak akkor hasonlítható össze, ha mindkettő ugyanazokat a szabványos felületi ellenállásokat használja. Ha az egyik nem, akkor nem két megoldást hasonlít össze, hanem két számítási feltevést.
• Kivitelezőknek — a felhordásnál: a rétegvastagságot a gyártói alkalmazási leírás szerint, réteg-vastagságmérő fésűvel kell ellenőrizni. A MIG-ESP esetében ez rétegenként 200 µm nedvesfilm, két rétegben, összesen 0,40 mm. A deklarált Sd- és vízfelvételi értékek erre a rétegrendre vonatkoznak.

Végül egy megjegyzés a fogalomtár szemléletéről. A vékonyrétegű, ásványi töltésű bevonatoknak van jól dokumentált, mérésre visszavezethető teljesítményük — a napsugárzás-visszaverés akkreditált mérése (MFPA Weimar, B 21.15.223.01), a deklarált páraáteresztő képesség (Sd = 0,05 m) és a kis vízfelvétel (w < 0,1 kg/(m²·h^0,5)) ilyen. Ezeket a fenti fogalmakkal pontosan le lehet írni, és harmadik fél előtt is meg lehet védeni. Amit nem lehet: a felületi hőátadási ellenállás átírásából származó U-érték-változást hőszigetelési teljesítményként bemutatni. A kettő szétválasztása nem a termék elleni érv, hanem a szakszerű kommunikáció feltétele.